2012. december 30., vasárnap

Könyvek 2012. december




Giorgione: A három filozófus/ Kunshistorisches Museum, Bécs

Ki fest meg egy olyan képet, amelyben minden képet láthatnak majd azok is, akiknek születése előtt a képtárak kiégtek? (Dobai Péter)
Talán ez az a kép. 
Suzanne Collins: The Hunger Games (Tavaly karácsonyi olvasmány volt magyarul, most elővettem angolul. Nem kevésbé izgalmas, de azért így jobban látszanak a levert cölöpök, vagyis Suzanne Collins azért igazából nem tud vízen járni. Ez egy szép, gondosan megtervezett iparosmunka, amely komoly figyelmet fordít a célközönség igényeire. Bárcsak mindenki tudná ezt.)

Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem (Nem telt el három hét a könyv elolvasása óta, de máris zavarba jöttem. Akkor ez most a pedofilos, vagy a gyerekrablásos könyv? Bezavart a képbe, hogy azt az epizódot, amit még nem is olvastam, már láttam egy nem is rossz filmen. Rövid lapozgatás után rájöttem, hogy ez a sorozatgyilkosos rész. Ez a pár sor jól jellemzi a Lehane-könyveket: nem tudod letenni, de ha vége, akkor nyoma sem marad. Én azért szeretem, ha egy könyvet nem lehet letenni. )

Peter Carey: The Chemistry of Tears (A hónap könyve, írtam róla.)

Helene Hanff: 84 Charing Cross Road (Londonban, a  Charing Cross Roadon lévő Foyleskönyvesbolt földszintjén, ahol megvettem, gondolom, mindig tartanak néhány példányt ebből a dvd-ből, és ha kerestem volna, a könyvet is megtalálom az öt emelet valamelyikén, ha van hozzá türelmem. Node a könyv már megvan nekem, és írtam is róla egy kis szösszenetet, ebben biztos vagyok. A film viszont annyival jobb, hogy Anthony Hopkins és Anne Bancroft játsszák a főszerepeket úgy, hogy egyetlen közös jelenetük sincs. Ebből a jelentéktelen könyvecskéből igazán a film csinált maradandó értéket. Bájos olvasmány, de egy délután végezni lehet vele, még a sequel-jével együtt is, ami szintén benne van a kötetben. Viszont amit ez a két színész egy tekintettel elmond, az inkább jelentősebb író tollára kivánkozna. Sajnos, azt hiszem, nem adták ki magyarul, és a filmet is csak egyszer vetítette valamelyik közszolgálati adó éjfél körüli kezdéssel. Kár. Egy amerikai vevő és egy angol könyvkereskedő közötti levelezésről van szó, amely tényleg nem volt ennél több, de olyan finom humor és olyan szilárd értékrend van benne, hogy érdemes többször is elővenni.

Dennis Lehane: Megszentelt életek (Ez volt a velejéig romlott milliomoslány története. A többit lásd feljebb.)

Örkény István: Párbeszéd a groteszkről (A legjobb fogásom a rukkolán a két Örkény-kötet. Ez alatt két dolgot értek: ez igazi irodalom, ennél jobb nincs, illetve a vakszerencse kiforogta, hogy én tudtam megcsípni. Míg az első két hónap a rukkolán arról szólt, hogy a jó választékból tudok-e elegendőt elvinni, vagyis van-e elég pontom hozzá, mostanra bekövetkezett az, amire számítottam. Részben elült a hullámzás, részben olyan szabályváltozások történtek, amelyek azoknak kedveznek, akik egyik ujjukat mindig a happológombon tartják, vagyis valódi, vagy virtuális módon állandóan figyelik a kínálatot. Aki nem így tesz, mint én például, az bízzon a vakszerencsében, vagy ha valami érdekelni kezdi, akkor megnézheti a rukkolán,hátha megvan ott is, mert másnak nem kellett. A rukkola hatására még több könyvet vettem, mint egyébkor (pozitív), és szerintem azok az ezrek, akik a csakis és kizárólag az adott hónapban örökbecsű darabokat keresik, elfelejtkeznek róla, hogy pénzért is lehet könyvet venni (negatív). És Örkény zseniális, még az ilyen visszaemlékező, interjúzó szövegekben is.)
Suzanne Collins: Catching Fire (Varga Bálint az Agave kiadó ügyvezető igazgatója többször nyilatkozta, hogy üzleti szempontból az a jó, ha egy történetnek három része jelenik meg. Nyilván tudják ezt az írók is, vagy a kiadók ösztönzik őket gyengéden, vagy kevésbé gyengéden a három rész megírására. Ez a folytatás nem sokkal viszi előbbre a Hunger Games történetét, inkább újrajátssza azt, akár a játékot, akár a szerelmi szálat nézzük. Most angolul, ekönyvben.)

Kondor Vilmos: Budapest novemberben (A krimik nyilván a bosszú alaptoposzába tartoznak, de ez a történet, bár még a címlapra is felírták a műfaját, nem az. Ennek a fő témája az utazás. Az mellékes, hogy ez az utazás Budapesten az Astoriától a Köztársaság térig, vagy az Ó utcától az Almásy térig tart. Ez egy utazás története, ahol a főhős szemügyre veheti az 56-os forradalom különböző eseményeit, és néven nevezett, vagy névtelen  emblematikus szereplőit. Ha ezzel megbékülünk, akkor a könyv kellően érdekes, és számomra fölvetett egy történelmi kérdést is. Ki volt az 56-os forradalom vezetője? Volt vezetője egyáltalán? Talán, az, hogy erre a kérdésre nemmel kell felelnünk, valamelyest az események kimenetelét is magyarázza, ha meg nem is érthetjük igazán. Gordon Zsigmond kalandjait már az ötödik könyv mesélte el. Számomra a nyitva hagyott befejezés nem hagyott kétséget afelől, hogy nem látjuk őt többet. Ezt nagyon sajnálom.)

Paula McLain: A párizsi feleség (Karácsonyi ajándék volt, és nagyon örültem, hogy ilyen jól sikerült eltalálni az ízlésemet, amellyel szívesen fogyasztok bármit, ami az irodalom, és az irodalomtörténet határvidékén van. Ötven gyorsan elolvasott oldal után azonban már csalódást éreztem. Az irodalmi non-fictiont nem kevés chick-littel keverték, és nem találtam ezt túl vonzónak. A történet igaz, Ernest Hemingway első házasságának történetét meséli el. A feleség, Hadley Richardson jól dokumentált személy. Jelent meg róla életrajz, és nyilván a Hemingway-irodalom is foglalkozik vele az életrajz, és a műelemzések szintjén is. A szerző elolvasott minden hozzáférhetőt, majd megírta az ismert történetet egyes szám első személyben, valahogy így: azokon a napokon, amikor nem jött tőle levél, elolvastam az összes többit, amit nekem küldött... (nem szó szerinti idézet). És így tovább. Ettől kicsit türelmetlen lettem. Talán egyszer elolvasom a valódi, lábjegyzetelt életrajzot is, mert Hadley szimpatikus egyéniség. Sokat köszönhet Hemingwaynek, de ha nem lett volna maga is erős és intelligens nem cserélte volna fel a széltől is óvott legkisebb lány szerepét a párizsi bohém feleségére.)

Matthew Fort: Ennivaló Itália (Ezt dobta ki a gép a rukkola karácsonyán. Az ajándékozó nyilván jól megnézte, mi érdekelne, és valóban, ez egy érdekes könyv Olaszország valódi konyháiról,  a leghétköznapibb ételekről, amelyek fényévekkel izgalmasabbak, mint a pizza, a lassagne és a paradicsomszószos tészta.)

Az év utolsó bejegyzése. Mindenkinek minden jót, továbbra is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése