2020. május 30., szombat

#30könyv / 2: A könyv, amit legutoljára olvastál

2001-ben voltam először Európai Uniós ösztöndíjjal Angliában. A csoportban szinte minden európai országból volt valaki. A programot a Tameside-i önkormányzat szervezte. Térképen ne keressük, Tameside nem egy város, hanem jónéhány kistelepülés bevonásával létrehozott közös önkormányzati szervezet, amely a Tame folyó közelében található.* (Hasonló, mint a jelen írás tárgyát képező rendőrségi körzet, amelyet Thames Valley-nek hívnak). A csoporttársakkal könyvekről is beszélgettünk, és az egyik német kolléga ajánlotta Colin Dextert. Meg is vettem egy könyvét, el is olvastam, tetszett is. Ha máshol jártam, vagy éppen ismét Angliában, vettem a szerző könyveit, végül meglett mind a 13, de talán még kettőt ha elolvastam. Tetszettek is, de valahogy eltettem őket későbbre. Oxfordban játszódó klasszikus krimikről van szó, a Thames Valley körzet felügyelője E. Morse, és az őrmesterével együtt nyomoznak. Az ügyek első látásra hétköznapiak, de a megoldások bonyolultak, csavaros gondolkodás, alaposság, és még némi intuíció is kell hozzá. Morse mindezzel rendelkezik. A könyvekből egy magányos, az alkoholizmus határán billegő, tüskés modorú középkorú nyomozó rajzolódik ki. Morse minden ügyet bravúrosan megold, még ha néha más irányba is indul el. Az emberi kapcsolatok viszont nem mennek neki. Az őrmesterét kicsit sem engedi közel magához, nincs barátja. Nőkhöz közeledne, és mindig rosszul választ. Most időrendben vettem elő a könyveket, és négyet már el is olvastam.

Last Bus to Woodstock (1975): Egy kocsma hátsó udvarán holtan találnak egy fiatal nőt, és amikor a nyomozás két gyanúsítottat is talál, ők ketten is meghalnak.

Last Seen Wearing (1976): Két éve eredménytelenül lezárták egy középiskolás lány eltűnésének ügyét. Most felbukkant egy nyom, de az eljáró felügyelő hirtelen meghal. Morse-nak kell folytatnia a nyomozást.

The Silent World of Nicholas Quinn (1977): A brit követelmények szerint külföldön zajló érettségi vizsgákat szervező hivatal egyik tisztviselőjét meggyilkolják. Mivel a holttestet csak három nap múlva találják meg, a kulcsot a halál idejének megállapítása jelenti. Vagyis ki látta utoljára élve a süket áldozatot. Zseniális darab.

Service of all the Dead (1979): Két haláleset történik egy oxfordi templomban, gyilkosság és öngyilkosság. Három érintett azonnal elhagyja a várost. De élve vagy halva? És akik még élnek, meddig?





















Az első két könyvet a tízes évek elején kiadták magyarul, ma már sehol sem kaphatóak. Valószínűleg nem volt nagy áttörés, ezért maradt abba a kiadás.

Colin Dexter tanár volt, és egy családi nyaralás alatt kezdett el írni. Később megromlott a hallása, és egy vizsgaszervező hivatalban dolgozott tovább, egészen nyugdíjazásáig. A regényeiből és a novelláiból, amelyekben Morse szerepel, a nyolcvanas-kilencvenes években sikeres tévésorozat készült. Amikor az eredeti alapanyag elfogyott, Morse segítőjét léptették elő felügyelővé, aki egy új sorozatban a saját őrmesterével nyomoz tovább a Lewis című sorozatban, amelyet már mások írtak. Ez is megért kilenc évadot, és amikor a két főszereplőnek elege lett a munkából, a szerzők visszanyúltak a múltba, és elképzelték, hogyan lett Morse az, akit megismertünk.

Az új sorozat eredeti címe: Endeavour, ami nem más, mint Morse felügyelő titokzatos keresztneve, és jelenleg Oxfordi gyilkosságok címen két magyar tévécsatornán is látható.

Most már beismerhetem, hogy az utóbbi sorozat megnézése adta a lökést ahhoz, hogy elővegyem a Colin Dexter könyveket. 

*Tameside Manchestertől és Liverpooltól egyaránt kb. egy órányi vonatútra van.

2020. május 28., csütörtök

#30könyv / 1: Az első könyv, amit nagyon szerettél

Az Instagramon már legalább két-három éve fent vagyok, de ma írtam csak meg az első bejegyzésemet. Eddig arra használtam ezt a felületet, hogy az angol királyi család hivatalos instagram oldalait kövessem, meg még pár embert, de itt nagy a fluktuáció. Sokan érdekesnek igérkeznek, azután hamar unalmassá válnak.
Lobó blogjait régóta olvasom, de az Instán csak most követtem be. Az elmúlt hónapban elindított egy könyves kihívást. Ezt a szót nagyon utálom, meg a fogalmat is, amit takar (tegyük életünk minden szegletét versennyé, hogy meglegyen az a jó érzésünk, hogy lenyomunk másokat). Erre valaki biztosan azt válaszolná, hogy így milyen sok új infóhoz jutunk, tanulunk, stb. Könyörgöm, nem minden emberi cselekvés célja ez?
Szóval Lobó egy takaros táblázat segítségével felhívott, hogy válasszak ki 30 könyvet, különböző szempontok szerint, tegyem föl a képüket az Instagramra, és röviden indokoljam meg, miért azt választottam. Sem a sorrend, sem az idő nem számít, tehát mindenki saját örömére böngésszen a könyvei között. Ez még nekem is tetszett, és persze gondolkodás nélkül tudtam, mi lesz az első könyv (az első könyv, amit nagyon szerettem):






















Írtam már a Két Lottiról, még a freeblogos időkben, tehát időszámítás előtt. Ezért most idemásolom, ezt a régi bejegyzést. A VKF XXIV. fordulójára készült, amelynek a témáját Saját levében találta ki, és így hangzott: 3 az egyben: 1 tárgy + 1 történet + 1 recept.
A Két Lotti volt az első komoly könyv, amit elolvastam. Előtte mesékben utaztam, és a több fejezetből álló könyv komoly vállalkozás volt egy harmadikosnak. De megadtam a módját: négyszer vagy ötször is elolvastam egymás után (és azóta még hányszor...). A megviselt zöld könyvet mindenhova magammal vittem, és egyáltalán nem bántam vele úgy, mint ahogy egy könyvvel illik. Egyszer ollóval vágtam le annak az oldalnak a sarkát, ahol éppen tartottam. Ez szép teljesítmény attól, aki a későbbiekben kínosan ügyelt rá, hogy nehogy egy könyvet kinyitva és lefordítva tegyen le.
Szóval, az egyik kedvenc részem a Két Lotti-ból az, amikor Luise Lottiként  első vacsoráját próbálja megfőzni.
"Mit is akart éppen keresni? Ahá! A szerecsendiót meg a reszelőt! Ohó, és mi pihen itt békésen a szakácskönyv mellett? A leveszöldség! Uramfia! Azt még meg kell tisztítani és beletenni a húslevesbe! El tehát a villával, s ide a kést! Vajon kész-e már a hús? És hol a szerecsenreszelő meg a ... azaz a szerecsendió meg a reszelő?" 
A hatvanas évek végén nemhogy szerecsendió reszelőt, de szerecsendiót is hiába kerestem volna, erre csak sokkal később volt lehetőségem. Szerecsendiót először valahol külországban vásároltam, akkor is őrölve, mert tudtam, hogy nincs hozzá megfelelő reszelőm. Azután eljött annak is az ideje. 2003 őszén voltam először Svédországban, és egy gyönyörű háztartási kellékeket áruló boltban 10 koronáért (kb. 1 euró) találtam ezt az eszközt, amiről természetesen rögtön tudtam, mire jó.
Azóta nagy becsben tartom, használat után rögtön elmosom, nem használom semmi másra, csak szerecsendió reszelésre. A görbe felület miatt nagyon praktikus, mindig lehet a szerecsendiót úgy fordítani, hogy hatékonyan reszeljen. És mibe reszelek szerecsendiót? Krumplipürébe, besamelbe, krémlevesekbe és természetesen húslevesbe. Nagyon szeretem az ízét, biztosan nem véletlenül.

Háromsajtos spenótos lasagne


















Hozzávalók 4 személyre:
1 csomag száraz lasagne lap
25 dkg friss spenót
5+2 dkg vaj
20 dkg juhtúró
5 dkg edami sajt
2-3 evőkanál reszelt parmezán
5 dkg liszt
8 dl tej
só, bors, szerecsendió, fehérbors
A spenótlevelek szárát letördeljük, a leveleket alaposan megmossuk és lecsöpögtetjük. Késsel durvára felvágjuk, nem túl kicsi darabokra. 2 dkg vajat megolvasztunk, rádobjuk a spenótot. Sózzuk, borsozzuk, és csak addig kevergetjük, míg össze nem esik. Félretesszük. 5 dkg vajból, 5 dkg lisztből és 8 dl tejből besamelt főzünk, ízesítjük sóval, fehérborssal, és bőven reszelünk bele szerecsendiót. Belekeverjük a juhtúrót, a reszelt edami kétharmadát, a parmezánt, és megpárolt spenótot. Egy megfelelő méretű tál aljára kenünk egy kevés mártást, erre rakosgatjuk úgy a lasagne lapokat, hogy ne fedjék egymást. Újabb réteg mártást kenünk rá, hogy a tésztalapok mindenütt be legyenek fedve. Újabb réteg tésztával, utána mártással folytatjuk, míg a tál meg nem telik. A tetejét is bekenjük, és rászórjuk a maradék reszelt edami sajtot. 200 fokos sütőben legalább 45 percig sütjük, hogy a tésztalapok megpuhuljanak, és a teteje szépen megpiruljon.

Delia Smith receptje volt a kiindulópont.

2020. május 13., szerda

Paul Auster: 2

Paul Auster 780 oldalas regényében a második Archie Ferguson sorsára mindösszesen 48 oldal jut. Emlékeimben az élt, hogy a 13 éves Fergusont villám csapta agyon, de nem, a nagy villámlás nem tett kárt benne. A fának, amely alá a vihartól extázisba kerülve beszaladt, letört egy nagy ága, és ezzel Fergusonnak vége volt.

Két dolgot tudunk meg Fergusonról ebben a rövid terjedelmű két fejezetben. Egyrészt vonzza a bajt. Esik le fáról, és töri ki a lábát. Majdnem vízbe fullad. (És végül agyoncsapja egy letört faág.) Másrészt kivételesen okos. Az íráshoz ösztönös tehetsége van, és bonyolult politikai összefüggéseket kivételesen jól átlát már 11 éves korában. A halála előtti hetekben, tizenhárom éves korában filozófikus tartalmú leveleket ír a legjobb barátjának, amelyeknek fő kérdése Isten léte és szerepe a világban és Ferguson életében.

Ha valamit felróhatunk Fergusonnak, akkor az a vakság, ahogyan ezt a tudást felhasználja. De mit várhatunk egy tizenegy éves fiútól, még ha kivételesen okos is? Nem tudja kezelni a saját maga által generált ellentétet az aktuális legjobb barátjával, és ezzel magára húzza az osztály összes fiújának a haragját, és egy zaklatásban töltött nyomorult tanévet nyer vele. Tökéletesen megérti unokasógora okfejtését az amerikai külpolitika képmutatásáról, de ezt le is írja a maga terjesztette kézírásos újságban, amely egyébként is minden bajának forrása. Egyetlen szerencséje, hogy a gyenge iskolaigazgató még felfüggeszteni sem meri, nehogy ő is bajba kerüljön az újságcikk miatt. 1958-ban ez nem egyszerű eset. Ha nagyobb nyilvánosságot kap Ferguson írása, még a szüleit is meghurcolják miatta.

Nem valószínű, hogy Ferguson tanult volna ezekből az esetekből, és a későbbi írásai is konfliktusokat gerjesztettek volna. Auster talán ezt veti el, amikor hősét meggyilkolja a viharban. Nem elég a tehetség, jól is kell élni vele. Tudni kell, mi lesz a leírt szó következménye, és látni kell a célt, amit az író el akar élni.

Auster legalább problémamentes prepubertást ajándékoz Fergusonnak: az önkielégítésig még nem tud eljutni anatómiai fejlettségben, de már profi módon csókolózik több lánnyal is. A szülők most is helyükön vannak. Rose fotóstúdiója virágzik. Az elektronikai áruház tönkremegy ugyan, de Ferguson apja egy sokkal népszerűbb és jobban jövedelmező vállalkozást alapít, egy beltéri teniszcsarnokot. Nem a szülők hibája, hogy Ferguson szinte semmit sem oszt meg velük a keserveiből. Nekik csak a veszteség marad.

Az első Ferguson kalandjairól ezt gondoltam.