A Föld körül 9. Befejező rész

 Kockázatot vállalok

A fürdővíz lett a megmentőm.

Miközben reggelenként felkeltem, megettem a négy perces lágy tojást, megfürödtem a 84 Fahrenheit fokos vízben, felvettem kifogástalan szabású öltönyömet, sétapálcámmal elsétáltam a Reform Clubba, ahol vagy egyedül üldögéltem, vagy ostoba beszélgetéseket folytattam ostoba emberekkel, akik ki sem dugták az orrukat Londonból egész életükben, egyfolytában azon gondolkodtam, mi az, amit annyira hiányolok. Nem jöttem rá. Ma már tudom, amikor itt van velem a feleségem, a gyermekeim, és van egy barátom, akivel vannak olyan közös élményeink, amikor egymásra támaszkodtunk, segítettük egymást, és tudjuk, hogy bármikor újra számíthatunk egymásra. Körbe kellett száguldanom a Földet  hetvenkilenc nap alatt, hogy rájöjjek, mit is hiányolok valójában. Egy habókos képzeletű francia, akinek a könyveiben főleg holdutazásról és tenger alatti városokról esik szó,  megírta ennek a hetvenkilenc napnak a történetét, ráadásul a nyolcvanadikét is, de hogy valójában mi vezetett ide, arról fogalma sincs.

Már régóta tudtam, hogy nem áll meg a Föld forgása, ha a fürdővíz pár fokkal hidegebb, vagy melegebb az általam előírtnál. Mégis, azon a reggelen, amikor  a hőmérő 86 Fahrenheit fokot mutatott 84 helyett, azonnal elzavartam James Forstert. Az új inas fél tizenkettőkor érkezett. Kalandos életű francia volt, aki meg akart kicsit állapodni, és én, akiről azt mondták, legalábbis mióta a Saville Row-n laktam Phileas Fogg néven, hogy a legrendszeresebb és legotthonülőbb ember vagyok az Egyesült Királyságban, az ideális gazdának tűnhettem a számára. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. 

Miután Passepartout-t elláttam a megfelelő instrukciókkal, elindultam a Reform Clubba. Elfogyasztottam szokásos ebédemet (hal readingi mártással, marhasült, ribizlis lepény, sajt), kiolvastam a szokásos újságokat (Times, Standard, Morning Chronicle), megvacsoráztam (ugyanazt ettem, mint délben, csak a halhoz Royal British szószt fogyasztottam), és leültem whistezni a szokásos partnereimmel. Miközben húsz guinea-t nyertem az este folyamán, a kártya melletti beszélgetés az Angol Bankban történt ötvenötezer fontos bankrablásról arra terelődött, hogy a Föld összezsugorodott. Tizedannyi idő alatt körülutazhatjuk, mint száz éve. A Morning Chronicle nyolcvan napra becsülte azt az időtartamot, amely alatt vonaton és gőzhajón körbe lehet utazni a Földet. Én állítottam, hogy még ennél kevesebb alatt is lehetséges ez, de Andrew Stuart ragaszkodott ahhoz, hogy lehetetlen. Végül fogadást ajánlott nekem, nem kis összegben. Ha nyerek, megduplázom a vagyonom, ha veszítek, mindenem odalesz.

Biztos voltam benne, hogy a szükséges kockázatvállalást is beleszámítva csak rajtam múlik, hogy sikeres legyen az utam. Lejátszottam a partit, hazamentem a Saville Row-ra, ahol a megrökönyödött Passepartout-val becsomagoltattam a legszükségesebb holmikat egyetlen táskába, jómagam pedig pénzt vettem magamhoz. A vonatunk nyolc óra negyvenötkor indult, még kényelmesen elértük.

Föld körüli kalandjaim Verne úr könyvében olvashatóak. Most legyen elég annyi befejezésképpen, hogy más emberként tértem vissza Londonba hetvenkilenc nap múlva. Ezt a feleségemnek, Aoudának, és Passepartout barátomnak köszönhetem.

 

VÉGE

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész         6. rész

7.rész      8. rész

A Föld körül 8.

 

Új életem Londonban

Az  Oriole Plymouthban kötött ki. Búcsút vettem a matróztársaimtól, akikkel megosztottam a legénységi függőágyakat, az egyszerű ételt, és a nehéz munkát. Vonattal Londonba utaztam. Elkezdődött életem új szakasza. William Fogg megszűnt létezni, a helyén Phileas Fogg tűnt fel, és mindent meg akartam tenni azért, hogy az ő élete alapjában különbözzön elődje életétől. Ehhez megvoltak a lehetőségeim, de nem akartam elkapkodni a dolgot. Egy viszonylag egyszerű hotelben szálltam meg a Piccadilly közelében.

Érdeklődtem, hol készíttethetnék igazán elegáns és jó minőségű öltözéket, és a hotel portása kicsit bizalmatlanul, de a Saville Row-ra irányított. Úgy vettem észre, nem nézi ki belőlem, hogy megbírok az ottani árakkal, és talán arra számított, hogy megszégyenülve térek vissza. Nem tudhatta, hogy engem meglepetés már nem érhetett. Pénzem a fényűző élethez szükségesnél több volt, és épp eleget tudtam arról, hogy milyen is egy gazdag ember viselkedése. Tudtam milyen képet akarok magamról mutatni: mindegy honnan szereztem, sok pénzem van, és ezzel azt teszek, amit akarok. A célzatos kérdésekre nem válaszoltam, de azt sejtetni engedtem, hogy a több rend elegáns öltönyt lesz hová fölvennem. Azt is megjegyeztem, méretvétel közben, hogy eddig nem találtam magamnak megfelelő házat Londonban. Elsoroltam az igényeimet, amelyek  nem voltak szerények, de egyértelmű volt, hogy a magamfajta úriembernek komoly elvárásai vannak. A szabóság vezetője ajánlott néhány ügynökséget, de arra is felhívta a figyelmemet, hogy az utca elején a hetes számú ház régóta kiadó. Elegáns a környék, a ház nagy és tágas, igényesen berendezve. A házban halt meg Sheridan, a híres angol szónok, igaz, azóta több bérlője is volt. A ház előtt sétáltam vissza a fogadóba. Impozáns, ötemeletes épület volt, a hatodikhoz az alagsori konyhába vezetett le a bejárat mellett egy lépcső. A hátsó kertben sokféle növény burjánzott. Az a fajta angol kert volt, ami látszólag elvadult, mégis pontos tervezőmunka alapján alakult ki. Két erkély is volt a házon. Úgy véltem, hogy az első emeleti kőpárkányos nagyobbik a fogadószobából nyílik, míg a fölötte lévő szinten a fő hálószobába vezethetett a kisebb, vasrácsos erkély. Elegáns volt maga a ház is, minden tervemnek megfelelt. Másnap felkerestem a szabó által említett ügynökségeket, és a másodiknál, hosszas válogatás után megállapodtam a Saville Row-i ház mellett, ahová a következő hónapban be is tudtam költözni. Addigra elkészültek az öltönyeim, amelyeket már az új lakcímemre küldettem. Rendeltem még cipőket, fehérneműt, különböző kalapokat, és olyasmit is, ami még sohasem volt a birtokomban: több sétapálcát. Szerény szállásomat minden különösebb ceremónia nélkül hagytam el. Mikor a számla rendezésekor megkérdezték a címemet, ahová a postámat utánam tudják küldeni, röviden csak annyit feleltem: nem kívánom megadni. Nem mintha egyetlen levelet is kaptam volna a hotelben töltött hetek alatt, és nem számítottam arra, hogy akár  egyetlenegyet is fogok kapni új, divatos címemre. És ez így volt jól.

Már beköltözésem másnapján a Baring testvérek bankházába hajtattam bérkocsin. Gondosan kiválasztottam a délelőtti alkalomhoz való öltözetet, a hozzávaló kalapot, és sétapálcát. Ahogy megmondtam a nevem, és a bankigazgatót kérettem, a portás nem látszott különösebben megrendülni, de ahogy kijött az igazgató irodájából, már sokkal mélyebben hajolt meg, és nagyságos úrnak szólított. A tanácsteremben, ahová bevezettek, hamarosan megjelent az egyik Baring fivér, és nagy lelkesen szorongatta a kezemet. A calcuttai és San Franciscói fiókokból nyilván megérkeztek már azok az átutalások, amelyeket ott rendeltem meg a bank pénztáraiba befizetett összegek alapján, és amelyek biztosították nekem, hogy a londoni központi fiókban bármekkora összeget felvehettem látra, pusztán a nevem bemondásával.

Miután megbeszéltük a rendszeres kiadások, a készpénzforgalom, és a befektetések ügyét, kéréssel fordultam Baring úrhoz. Mivel agglegény vagyok, nem akarok nagy háztartást vezetni, személyi szolgálatomra elég lesz egy inas, de az étkezéseket, és a társasági érintkezést szívesen bonyolítanám egy patinás klubban. Tudna-e Baring úr javasolni ilyet, és amennyiben igen, lenne-e ajánlóm a tagfelvételkor? Baring úr nem habozott, és a Reform Clubot ajánlotta, ami ráadásul sétatávolságra volt új otthonomtól. Mire a klub tagfelvételi értesítése megérkezett, már alkalmaztam is egy inast. James Forster jó ajánlólevelekkel rendelkezett, de jó néhány hónapba telt, mire sikerült maradéktalan megelégedésemre végeznie a munkáját. Elvártam tőle, hogy minden személyem körüli teendőt ugyanabban az időben, ugyanúgy végezzen, beleértve a reggeli tea felszolgálását, a lágy tojás főzési idejét, és a fürdővíz hőfokát is.

Végül kialakult a napirendem. A reggeli elfogyasztása és a  84 Fahrenheit fokos fürdő után felöltöztem, elsétáltam a Reform Clubba, ahol mindig ugyanabban az időben, ugyanannál az asztalnál ebédeltem és vacsoráztam egyedül. Az étkezések előtt és után újságot olvastam, és whisteztem. Mindig én nyertem, de a nyereségre nem volt már szükségem. Ezt a pénzt jótékonyságra fordítottam. A kártya most is szórakoztatott, a társalgás kevésbé, kivéve, amikor utazásról, vagy távoli tájakról volt szó. Éjfélkor értem haza, és másnap minden kezdődött elölről.

Végtelenül untam magam.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész         6. rész

7.rész

A Föld körül 7.

 

Átkelek a Csendes óceánon és a rövidebb utat választom hazafelé

A hazaindulás azt jelentette, hogy meg kellett kerülnöm a fél földgolyót, és az látszott praktikusabbnak, hogy nem visszafelé, hanem előre indulok. Úgy gondoltam, gyorsabban fogok haladni a Csendes óceánon, ezért Yokohamában egy útra szóló állást vállaltam a Chichester nevű gőzhajón. Nyilván egy útra sem kapitányként, sem első tisztként nem alkalmazott a társaság, amelynek ez a pompás hajó a tulajdonában volt. A gőzgépek mellett vitorlái is voltak, így erősen reméltem, hogy pár hét alatt San Franciscóba érkezünk. A feladataim nem voltak nehezek, tulajdonképpen a tisztek nekem továbbították a túlságosan egyhangú, vagy a képességeiket meghaladó feladataikat, és én ezeket mind megoldottam.

San Franciscóban elrendeztem a pénzügyeimet. A még nálam lévő, és ide utalt bevételeimet elindítottam Londonba, és vonatjegyet váltottam New Yorkba a Pacific Rail Road utasaként. 3786 mérföldet kellett megtennem vasúton, de ez az utazás nem volt veszélytelenebb, mint az átkelés a Malakai szoroson. Az út első szakaszát még mindig az indiánok és ragadozó állatok tartották ellenőrzésük alatt. Amíg a vonat Omahába nem ért, addig bármi előfordulhatott. Az indiánok megállítják a vonatot, és váltságdíjat követelnek, vagy köveket hengerítenek a vonat útjába, és élvezettel nézik, amint nagy csikorgással fékezve megáll. Még az a legszerencsésebb esemény, ha egy vonuló bölénycsorda kerül a vonat útjába, de akkor is több órát kell vesztegelni, míg a több ezer állat átvonul a síneken.

Hét napig tartott az út New Yorkba, és elmondhatom, hogy életemben nem töltöttem még ilyen kényelemben nemhogy hét napot, de kettőt sem. A nagy termes kocsi napközben alkalmas volt a kényelmes nézelődésre. Éjszakára az ülések függönnyel elválasztott diszkrét fekhelyekké alakultak, és az étkezőkocsi éjjel-nappal az utasok rendelkezésére állt. Csendes tervezgetéssel töltöttem az időt az utazás alatt. A kalandokból éppen elegem volt, kényelmesen akartam élni az életemet, amit az összegyűjtött pénzem biztosított számomra. Úgy kellett Londonba érkeznem, hogy senki se tudja, ki vagyok. Hogy William Fogg haló poraiból egyszer csak feltámadjon Phileas Fogg esq., vagyis nagyságos úr.

Eljátszottam a gondolattal, hogy jegyet váltok az első induló gőzösre, és végiglustálkodom az Atlanti óceánon való átkelést is, de még mindig William Fogg voltam, akinek meg kell dolgoznia a megélhetéséért és a jövőjéért. Elvetettem azt az ötletet, hogy tiszti rangomat felhasználva elszegődjek egy hajóra. Egyrészt így nehezebben találtam volna helyet, másrészt nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Ruháim, amikben már jó régóta utaztam, megsínylették az állandó használatot. Egyetlen táskám volt, amiben a tisztálkodó szereimen és egy váltás ingen kívül nem volt semmi. Beleolvadtam a rakparton őgyelgő tömegbe, és névtelen tengerészként hamarosan elindultam Anglia felé  az Oriole fedélzetén.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész         6. rész

A Föld körül 6.

 

Kína felé veszem az irányt

Calcuttában válogathattam az állásajánlatok között, végül az Arethusa kapitányának mondtam igent, aki éppen Hongkongba készült egy nagyon fontos szállítmánnyal. Első tiszt lettem a hajón, ahol a fizetésem jóval magasabb volt, mint korábban, és olyan szerződést kötöttem, amelynek alapján a rakomány értékének ugyan alacsony, de tényleges pénzösszegben kifejezve nem megvetendő százalékát is megkaptam minden sikeres út után. Hogy mi volt a rakomány, azt pontosan csak a kapitány tudta, én a biztonságos navigálásért, az emberek beosztásáért és a feladatok számonkéréséért voltam felelős, ami nem volt kis feladat a viharos Malakai szorosban, és azzal a kevésbé válogatott legénységgel, ami arrafelé elérhető.

Itt is ugyanaz volt az alapelvem, mint korábban: mindenkinek el kell végeznie a feladatát maradéktalanul, ellenkező esetben a zsoldjával, vagy az állásával fizet a mulasztásért. Gyorsan szereztem tekintélyt, mert csak egyféle megoldást fogadtam el, minden helyzetben, a sajátomat, amely a tengeren mindig eredményre vezetett. Néhány év az Arethusán közelebb vitt a célomhoz, amikor egy rivális, és sokkal nagyobb tekintélyű kereskedőcég felajánlotta, hogy legyek az egyik hajójuk, a Phoebe kapitánya, amely a Sanghaj-Yokohama-Nagaszaki útvonalon szállított árut, és jól fizető utasokat is. A következő években számtalanszor megfordultam ezekben a kikötőkben.

Ez az új beosztás az anyagiak mellett más előnyökkel is járt. Kapitányként meghívhattam az asztalomhoz a tekintélyesebb utasokat. Azt nem éreztem feladatomnak, hogy én szórakoztassam őket, de erre nem is volt szükség, szórakoztattak ők engem. Eközben meg tudtam figyelni az öltözködésüket, beszédmódjukat, viselkedésüket, hogyan használták az evőeszközöket, hogyan választották ki a megfelelő bort és szivarokat a nem túl gazdag választékból, de főleg azt, hogy az urak milyen módon kezdeményeztek társalgást a hölgyekkel, hogyan tüntették ki őket a figyelmükkel, és egymás között hogyan érzékeltették, hogy tudatában vannak a saját és a többiek társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetének.

Kapitányként az egyenruhám felmentett az alól, hogy ezekben a játszmákban részt vegyek, és nagyon jól láttam, hogy az asztalomhoz invitált gazdag hölgyek milyen leplezetlen kíváncsisággal figyelnek, bár néhány esetben inkább más szó írta volna le a viselkedésüket. Én mindegyikükkel udvarias voltam. A vidékünkre jellemző kiejtést régen elhagytam, és tudatosan csiszoltam a beszédemet semleges hangzásúra, a viselkedésemet pedig az ilyen körökben elvártra, ezért bármilyen társaságba be tudtam illeszkedni. De nem akartam semmilyen bonyodalmat, ami a terveimet veszélyeztetné, ezért a gáláns, de tartózkodó bókokon kívül  nem merészkedtem veszélyes vizekre hölgytársaságban. Megtakarításom, vagy már lassan nevezhettük a vagyonomnak is, szépen gyarapodott, ezért úgy döntöttem, hazafelé indulok.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész

 

A Föld körül 5.

 

Indiába hajózom

A Sutherland volt a következő hajó, amelyen szolgáltam. Hadnagyként már inast is tarthattam, ami az első időben inkább teher volt, nem pedig a kényelmemet szolgálta. Elég nehéz volt megértetni a próbálkozókkal, hogy a lágy tojásnak négy percig kell főnie, és nem ötig, vagy hatig. A fürdővízbe merített hőmérő sem csupán dísz, vagy játék, hanem műszer, amelynek éppen annyit kell mutatnia, amennyit előírok, és nem tíz fokkal többet, vagy kevesebbet. A pontosságra vonatkozó elvárásaimat könnyű volt a hajón teljesíteni, de még ezzel kapcsolatban is sokszor kellett a kikötőkben kényszerűen egymást váltó embereket emlékeztetni az elvárásaimra.

Mindezek a kellemetlenségek nem homályosították el a várakozásaimat India felé hajózva. A hatalmas félsziget, amelyet szubkontinensnek is neveznek a földrajztudósok, a brit Korona fennhatósága alatt állt, már több, mint tíz éve. De előtte megcsodálhattam a modern tudomány és technika legnagyobb csodáját, a Szuezi-csatornát. A sivatagba vágott vízi országút végtelenül széles volt, a hajónk mellett kényelmesen elhaladt a szembejövő vízi jármű, miközben figyelhettük a part menti élet változatosságát. Sivatag váltotta az oázisokat, és teveháton ülő burnuszos beduinok kísérték az utunkat.

A Sutherland  különböző feladatokat teljesített az Indiai óceánon, és a brit fennhatóság alatt álló kikötőkben. Az 1857-es szipojlázadás után a Brit Kelet-Indiai Társaság jogai átszálltak a Koronára, és ez a Királyi Tengerészetnek is komoly feladatokat adott. Láttam a gazdagságot, a maharadzsák kezében, és az egyre szaporodó javakat a Rádzs, az indiai gyarmatot irányító tisztviselők tevékenysége, és a Korona  befektetéseinek eredményeképpen. Épült a szubkontinenst átszelő vasútvonal, amely a Szuezi-csatornához hasonlóan jelentősen lerövidítette a Távol-keletre vezető utat. Láttam ugyanakkor, hogy ez nem mindenki számára jelentett egyetemes jót. Például időről időre felütötte a fejét az éhínség, amelyek megelőzésében és megoldásában nem volt mindig eredményes az intézményrendszer, köszönhetően a tisztviselők és a helyi uralkodók közötti ellentmondásos viszonynak. Nagy előrelépés volt, amikor Lord Bentinck, India kormányzója betiltotta a satit, az indiai feleségek rituális öngyilkosságát férjük halotti máglyáján. De ez a barbár és pogány hagyomány még egy ideig tovább élt, és csak Napier kormányzó tevékenysége nyomán sikerült majdnem teljesen eltörölni. Azt hallottam már akkor is, hogy egyes eldugott vidékeken még gyakorolják titokban  a tiltott rítust, és ez irtózással töltött el. Ez az irtózás és felháborodás vezetett azután életem egyik legkockázatosabb cselekedetéhez, miközben tanúja voltam egy elkábított fiatal nő erőszakos máglyára hurcolásának. De ez jóval később történt, és az életemre sorsfordító hatással volt, vagyis ismét bebizonyosodott, hogy végletes kockázatot csak végletes cél érdekében érdemes vállalni. Igaz, abban az esetben a végső cél még nem látszott, de visszanézve egyértelmű, hogy ennek a kockázatos cselekedetnek köszönhetem a családomat, feleségemet, és gyermekeimet.

De térjünk vissza indiai szolgálatomhoz. A Sutherlanden és az indiai kikötők angol kolóniáiban gyakran találkoztam magas rangú tisztviselőkkel és az arisztokrácia képviselőivel, és mindig megcsodáltam makulátlan öltözéküket, finom modorukat, kifinomult életmódjukat. Erős szándék élt bennem, hogy egy napon közéjük tartozzam. Ezt a vágyat talán már a Mirandával való barátságom napjai óta dédelgettem magamban, titokban arra vágyva, hogy elegáns úrként méltó legyek hozzá. Nem feltétlenül férjként, hanem egyenrangú félként, akit nem lehet megvetni a származása, vagy iskolázatlan beszéde miatt. Később Miranda alakja elkopott az emlékeimben, és amikor a terveimen gondolkodtam, már nem a neki való megfelelés, hanem egyértelműen a társadalmi emelkedés volt a célom.  A kártyanyereségeimet, és a zsoldom nagy részét a kikötőkben nyílt angol bankfiókokban helyeztem el, különösen előnyben részesítve a Baring fivérek intézményét, amelynek megbízhatóságát mindenki dicsérte, aki kapcsolatba került velük.

Egy idő után azonban beláttam, hogy bármilyen jó is a kártyaszerencsém, a Királyi Tengerészetnél nem fogok meggazdagodni, ezért tervezni kezdtem, hogy jövedelmezőbb beosztást keresek a kereskedelmi hajózás területén. Azt még megvártam, hogy korvettkapitányi előléptetésem megérkezzen, majd kérvényeztem nyugdíjazásomat. Tizenöt évet töltöttem a Királyi Tengerészetnél, és az ez után kapott nyugdíjamat teljes egészében befektetésekre tudtam ettől kezdve fordítani. Minden  pénzemet a calcuttai Barings fiókba  utaltattam, majd ezt a pénzt egy olyan londoni befektetési számlán helyeztem el, amely a jövőmet volt megalapozandó. Ennek érdekében, egyelőre csak a bankszámla tulajdonosaként, elhagytam a pórias William nevet, és a bankfiókban Phileas Foggként jelentkeztem be. Hogy hol hallottam ezt a fellengzős és ritka nevet, magam sem tudom, de biztos voltam benne, hogy egy vagyonos úriembernek csakis ilyet viselhet.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész

A Föld körül 4.

 

Bejárom a Földközi tengert

A Scylla kiszolgált öreg bárka volt. Még Nelson idejében készült, és részt vett a Napóleon elleni háborúban, eljutott távoli vidékekre, és most kisegítő feladatokat végzett. Anglia és a Földközi tenger kikötői között ingáztunk. Az ott állomásozó hajóknak vittünk utánpótlást, postát, a tiszteknek luxuscikkeket, cseréltük a felszerelést. A legjobb lehetőség volt begyakorolni a tengeri rutinfeladatokat, megismerni a kikötőket, a nehezebben hajózható áramlatokat. Gibraltár olyan ismerős lett számomra, mint a szülőfalum. Marseille-ben úgy eligazodtam, mint Himley Hall parkjában. Málta második otthonom lett, és Észak-Afrika kis kikötői mind emlékezetesek valamilyen kaland miatt, amikbe a többi fiatal tiszttel együtt vetettem bele magam. A kalandokba beletartozott a színes bőrű lányokkal való játékosabb vagy éppen komolyabb enyelgés, ami jó volt, amíg tartott, de az utána következő üresség riasztott, és később nem is kerestem ezeket a lehetőségeket.

A ráérős szolgálat lehetőséget adott arra, hogy felfedezzek magamban egy olyan képességet, amely kihatott egész későbbi életemre, és az alapja lett annak az életformának, amelyet magamnak választottam, és lehetővé tette életem nagy kalandját, ami hozzásegített, hogy családot alapítsak. Banális, de kiderült, hogy remek érzékem van a kártyához, és a szerencsém játék közben sohasem hagyott el, a mai napig sem.  Játszottam mindenféle játékot az egyszerű hazárdjátékoktól a whistig és a skatig. Mindig pénzben, és sokszor nagy tétekben. A zsúfolt hajón gyakran egyedüllétre vágytam, és a kártyaszerencse révén szerzett tekintélyem eredménye volt, hogy nem gúnyoltak emiatt, hanem békén hagytak.

Az ismerős útvonalakon való hajózás lehetővé tette, hogy tengerészi képességeimet és tudásomat tovább tökéletesítsem, és megtanultam olvasni a természet jeleit, a tengeráramlásokat, a szelek változását, és ezek az összetett tapasztalatok nagy magabiztosságot adtak nekem, és további tekintélyt a matrózok, és a tiszttársaim előtt.

Továbbra is kényes voltam a makulátlan külsőmre, a kabinom rendjére, az étkezések pontosságára, de mindenekelőtt a szolgálati szabályzat betartására. Szerencsére megvolt bennem a kockázatvállalás képessége is, és gyakran emlékeztem vissza apám Francis Crozier és James Clark Ross kapitányokról szóló történeteire. A Déli sark felé hajózva többször kerültek olyan helyzetbe, amikor csak a gyors döntések és a hidegvér mentették meg a hajókat és a legénységet. Úgy gondoltam ezekre az esetekre, mint annak a példájára, hogyan lehet elmenni a végsőkig, de csakis egy végletes cél érdekében. Alapelvemmé vált, hogy ne aggódjam olyan dolgok miatt, amelyekre nincs hatásom, de minden követ megmozgassak akkor, ha valóban tenni tudok valamit.

Néhány év után úgy éreztem, nagyobb utakra és nagyobb feladatokra  is vállalkozhatok. Hadnagyi kinevezésemet még a Scyllán kaptam meg, és a következő poszt sem váratott sokat megára. Úgy éreztem, kinyílik előttem a világ, de ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. 1869-ben megnyílt a Szuezi csatorna, ami akadálytalan átkelést biztosított India felé.

1. rész             2. rész          3. rész

A Föld körül 3.

 

Tengerre szállok

Tizenkét éves koromban lettem hajósinas. Apám megértette velem, hogy csak rajtam áll, mi lesz belőlem. Ha szorgalmas leszek, és törekvő, akkor kapitány is lehetek. Apám mindig Francis Crozier kapitányt hozta fel példának. A kapitány több hajóján szolgált, és a Terroron eljutott vele a Déli-sarkra és Ausztráliába is. Mivel apám felnőttként lett tengerész, ennek előnyei, és hátrányai is voltak a számára. Nagyapám mellett kitanulta az ácsmesterséget, így szakmunkát végzett a hajón, ami a közönséges matrózok, és a hajósinasok fölé emelte. Ugyanakkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy nincs számára előrelépés. Tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy krízishelyzetekben briliáns megoldásokkal állt elő, de ha nem esik a lábára az elszabadult árboc, akkor az idők végeztéig a szekercéjével felfegyverkezve végezte  volna nehéz, és sok találékonyságot igénylő munkáját. De akkor én sohasem jövök világra.

Crozier kapitány nemcsak apám megbecsülését vívta ki tehetségével és bátorságával. Az Admiralitás is megbecsülte a tisztet, aki tizenhárom évesen lett hajósinas, tizenhét évesen tiszthelyettes. Ír volt. Minden útjára jelentős italtartalékkal érkezett, és voltak napok, amikor egy teljes palack whiskyt kivégzett, miután letette a szolgálatot. Már pályája elején eljutott arra a földre, amely a sírja lesz, de azt ma sem tudjuk, hogy ez a tengeren, vagy a szárazföldön van. A Fury nevű hajón szolgált. Ennek ugyanaz volt a megbízatása, mint később a Terrornak, amellyel Crozier örökre eltűnt a Föld színéről: meg kellett találnia az Északnyugati átjárót, de ez sem akkor, sem később sem sikerült.

Apám 1837-ben találkozott vele, amikor  felvették a Cove-ra hajóácsnak, amelynek frissen kinevezett első tisztje Crozier volt.  Ettől kezdve apám követte őt, bármelyik hajóra is vetette a sorsa. Megjárták együtt az Északi sarkot, majd amikor Crozier kapitány lett a Terroron, délnek indultak két hajóval James Clark Ross parancsnoksága alatt, aki az Erebust vezényelte. 1843-ban tértek vissza, miután félévet töltöttek Ausztráliában, és végighajóztak az Antarktisz partja mentén, ahol jó néhány természeti képződményt fedeztek fel, és neveztek el a hajóik, saját maguk, és az Admiralitás vezetői után. A Falkland-szigetek érintésével tértek haza. Apámat hazatérése után, a portsmouthi kikötőben érte a baleset, ami véget vetett hajóácsi pályafutásának. Ennek az utolsó kalandos utazásnak az emlékei tartották benne a lelket, ha a faluban nehéz volt az élet, és ezeket az emlékeket mesélte nekem újra és újra. Így én magam is alig vártam, hogy részesei legyek hasonló kalandoknak.

Apám mindig azt mesélte, hogy majdnem megszakadt a szíve, amiért a balesete megakadályozta, hogy csatlakozzon Crozier kapitányhoz a legnagyobb vállalkozásában, amikor a Terror ismét északnak indult, ezúttal Sir James Franklin parancsnoksága alatt, ismét az Erebus testvérhajójaként. Az Admiralitás, a  kapitányok, de az összes matróz is nagy reményeket fűztek az expedícióhoz. Biztosak voltak abban, hogy ezúttal megtalálják az Északnyugati átjárót. Amikor már én is hallhattam a történetet, az expedíció hajóinak több éve nyoma veszett. Utoljára Grönland partjainál látták őket, amikor utoljára találkoztak brit hajókkal. Apám mindig Sir James Franklint okolta a kudarcért, vagy inkább szerencsétlenségért, hiszen belegondolni is szörnyű, mi történhetett az emberekkel az Északi sarki télben. Én magam is láttam hihetetlen dolgokat, de egyik sem tűnt olyan szörnyűnek, mint az elképzelt éhezés, a fagyhalál, sőt a kannibalizmus. Míg Croziernek a józan ítélőképességét, kitartását, és töretlen bátorságát, James Clark Rossnak a vakmerőségét és tengerészi zsenialitását dicsérte apám. Ezeknek a tulajdonságoknak mindketten számtalan jelét adták a Déli sarki expedíció alatt. Apám mindig azzal zárta az emlékezést, hogy Clark parancsnoksága alatt épségben kiértek volna a hajók a Csendes óceánra, míg Franklin parancsnoki képességei felől nem volt meggyőződve. A véleménye megalapozott lehetett, hiszen Franklin Ausztráliában teljesített diplomáciai szolgálatot, amikor a Ross-Crozier expedíció ott tartózkodott több hónapig, és apám hallhatott eleget az ottani ügyekről. Crozier egyedülálló volt, de Rosst várta a menyasszonya, aki a több éves jegyesség után a házasság feltételéül azt szabta, hogy Ross nem száll többé tengerre. Így is lett. Az Admiralitás gazdagodott egy kiváló főtiszttel, és ez valószínűleg a két hajó legénységének életébe, és a Korona felmérhetetlen veszteségébe került.

Tizenkét éves voltam, amikor a Vanguardra kerültem hajósinasnak. Nehéz volt a sovány és kistermetű gyereknek a kiszabott feladatokat elvégezni, de szívós voltam, nem panaszkodtam, és tűrtem a nagyobb fiúk gonoszságát. Ha némelyik rosszindulatú tréfájuk rosszul sül el, akkor hamar mehettem volna vissza a falumba fél kézzel, fél lábbal, nyomorékon. De fürge voltam, és mindig a legrosszabbra számítottam. Ez addig tartott, amíg a falábú fedélzetmester felügyelete alatt el nem kezdtük az elméleti ismereteket tanulni. Kiderült, hogy kivételesen jó érzékem van a számokhoz, gyorsan megtanultam az eszközök használatát. Bármilyen feladatot adott is Mr. Quimper, mindig az lett a vége, hogy az én képzeletbeli hajóm pontosan  célba ért a földgolyó túlsó felén, míg a többiek rossz számításaikkal arra ítélték magukat, hogy az ítélet napjáig keringjenek az Óceánokon, szárazföldet sohasem látva. Így le tudtam rázni azokat, akik gyötörtek, és dicséretes gyorsasággal, olyan életkorban, ami Crozier kapitánynak is becsületére vált volna, tengerészkadét lettem, és megkaptam első kinevezésemet a Scyllára.

1. rész

2. rész

 

A Föld körül 2.

 

Gyermekkorom

Anyám halála után ketten maradtunk apámmal. Egy ilyen kicsi gyerek nem érzékeli még a veszteséget, inkább a körülmények megváltozását. Évek teltek el, mire észrevettem a különbséget a mi otthonunk és a falu többi háza között, köztem és a többi gyerek között. Nem voltunk koldusszegények, de mindig éhes voltam. Apám reggel elindult a dolgára, és nemigen jutott eszébe, mit eszem egész nap a reggeli tea és zabkása után. Esténként azt a pár ételt ettük, amit apám készíteni tudott. Azon kívül, hogy némelyik gyerek egy karéj lekváros kenyérrel a kezében szaladt ki játszani, az is feltűnt, hogy bár a ruhájuk ugyanolyan fűfoltos és saras volt, mint az enyém, nem voltak rajtuk több hetes koszpecsétek, mint az enyémen, vagy zsírfoltok, amit még az előző heti marharagu hagyott. A házban ragadt minden, néha nem volt egy tiszta tányér, és a fazék mellé ültünk le enni a piszkos asztalhoz. Feltételezem, hogy apám körülnézett, ki lehetne alkalmas a második feleség szerepére a mi szegényes háztartásunkban, de vagy nem talált alkalmas jelöltet, vagy kosarat kapott, ha valakinek tett is ajánlatot.

Iskolába kezdtem járni hatéves koromban. A tanító megjegyzései vezettek rá, hogy nemcsak a ruhám piszkos, hanem én magam is, és ez már elviselhetetlen volt a számomra. Nem tudom, honnan veszi a hat-nyolcéves gyerek az erőt olyan munkákhoz, amelyek nem rá vannak méretezve, de láttam a világban elég példát arra, hogy kicsi gyerekek felnőtteket megszégyenítő elszántsággal dolgoznak, főleg Ázsiában. Szép lassan elkezdtem gondot viselni magamra, és mindig annyit haladtam előre, amit az erőm engedett. Annyi vizet tettem a felmosó vödörbe, vagy a teknőbe, amit föl tudtam emelni, és mivel tüzet rakni nem tudtam, a víz mindig hideg volt. Kis lépésekben haladt előre változás, és jó hosszú idő eltelt, mire apám is észrevette. Akkor talán megszégyellte magát, mert attól kezdve úgy hagyott ott reggelenként, hogy a tűzre egy nagy fazék víz volt föltéve, amiből tudtam meríteni mosakodáshoz vagy mosáshoz, és szombatonként közösen kitakarítottuk a kis házat. Mire tizenkét éves koromban elkerültem otthonról, már vasalni is tudtam, és a házban olyan tisztaság volt, amire mindig is vágytam, és minden tárgynak, bármilyen kevés is volt a birtokunkban, megvolt a maga helye. Meg tudtam főzni néhány ételt. Nem zavart, ha mindennap ugyanazt kellett ennem, és hogy ezt megszoktam, hasznomra volt a hajókon, ahol szolgáltam, és később Londonban is.

Mindez, amit itt elmeséltem, csak mellékszál volt az életemben. A legfontosabb nekem is ugyanaz volt, mint minden tíz év alatti gyereknek: a bandázás, a kóborlás a patak mentén, a játékok, amikben mindenáron győzni akartam. Jó tanuló voltam. A falunkban nem volt iskola, a három  mérföldre lévő kisvárosba, Matlockba jártunk a társaimmal. Meg se kottyant nekünk a napi kétszeri séta a patak mentén. A rövid távolság alatt a patak a szintkülönbség miatt felgyorsult, ki is szélesedett, és Matlock központjában éles jobb kanyart vett. Ahol feltorlódott a víz, egy pár méteres zúgó alakult ki, amit egy kőhíddal íveltek át. Ugyanebből a szürkés sárga kőből épültek Matlock házai. A derékszög alakban kanyarodó főutcát egyemeletes épületek szegélyezték. A patak innenső partján, a lejtős részen voltak az üzletek, a dombra futó, patakon túli rész csöndesebb volt, és a közepe táján volt az iskola. Hazafelé sokszor elváltam a többi fiútól. Nem mentem át a hídon, hanem a patak kastély felőli partján kapaszkodtam fel a falunk felé. Ahogy elértem a falunk széléig, és átmásztam a vasúti töltésen, Himley Hall parkjában találtam magam.

Bármennyire vágytam is a fiúk társaságára, magányos gyerekkoromban megszoktam az egyedüllétet, és meg is szerettem. A reggeli közös gyaloglás, és az iskolai órák után már vágytam a magányra, ezért szerettem a patak jobb partján felkapaszkodni. A parknak ez a vége nem sokban különbözött a patak másik oldalán található dzsumbujtól. Élveztem a magányos játékot, a kavicsdobálást, az állatok megfigyelését, de nem sok idő múlva már Miranda miatt készültem annyira a délutáni kóborlásra.

Miranda a földbirtokosunk legkisebb gyermeke volt. Egy évvel idősebb volt nálam, és nevelőnő tanította otthon. Nővére, a legidősebb gyermek, már férjhez ment, két bátyja pedig bentlakásos iskolába járt. Kora délutánonként, mikor a leckéi véget értek, szívesen kóborolt ő is a parkban. Véletlenül találkoztunk össze. Első alkalommal mindketten megijedtünk a másiktól, és pár pillanat után elszaladtunk. Én mindennap arrafelé kóboroltam már jó ideje, így, amikor másnap is megjelent, ezt úgy értelmeztem, hogy ő is látni akart. Kilenc éves volt, én nyolc. Egyszerű kérdéseket tettünk fel egymásnak, főleg a játékainkról, és én megbűvölve hallgattam, amikor a babaházáról, meg a babáiról mesélt. Együtt olyan játékokat játszottunk, amiket a park és a patak inspirált. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, kuckót építettünk, horgásztunk. Soha még egymás kezét sem fogtuk meg, de nagyon is ragaszkodni kezdtünk egymáshoz. Így értelmeztem azt, hogy én minden hétköznapon, ő meg hetente többször ott volt a patak partján. Tudtam, hogy a kedvemért jön, de ő bizonytalanságban tartott afelől, hogy eljön-e még egyszer egyáltalán. Szúrós megjegyzésekkel éreztette, hogy nem vagyunk egyenrangúak, de egy másik megjegyzéssel már nyilvánvalóvá tette, hogy értékeli a barátságunkat.  Néha hetekig nem találkoztunk. Nyaranta a testvérei otthon voltak, és a társaságuk teljesen lekötötte. Az ünnepek környékén sokszor  hosszabb időre elutaztak a szüleivel, júniusban és júliusban Londonban töltötték a szezont. Amikor hosszabb idő után újra találkoztunk, mindig szebbnek találtam. Tizenegy évesen már arról álmodoztam, hogy gazdag és sikeres ember leszek, belovagolok Himley Hallba és megkérem a kezét az apjától. Persze, nem is céloztam ilyesmire, de tudtam, hogy haragudna, ha azt feltételezném, bármikor lehetek vele egyenrangú. Mikor tizenkét évesen tengerre szálltam, el sem tudtam tőle köszönni. Éppen Londonban volt a családjával, és a lehetőség olyan hirtelen jött, hogy előtte nem is beszélgettünk róla. Vagy inkább én nem akartam szóba hozni, hiszem apám otthon sokat beszélt a jövőmmel kapcsolatos terveiről. Így vesztettem szem elől Mirandát, és az emlékét sokáig dédelgettem. A rákövetkező években olyan nőkkel hozott össze a sors, akik még nálam is nyomorultabbak voltak: szerencsétlen tengerészfeleségek, örömlányok, cselédek. Néha úgy éreztem, én pontosan ezt érdemlem. Miranda barátságát le kell vezekelnem, és nem kerülhetek közel senkihez, aki nemhogy fölöttem áll, de még olyannal sem, aki egyenrangú velem.

Nem tiltakoztam az ellen, hogy ilyen korán elkerülök otthonról. Apám nagyon hamar egyértelművé tette, hogy nem a falusi ács életét szánja nekem. Ha tengerre szállok, a lehetőségeim végtelenek lesznek.

Folytatása következik

1.rész

 

A Föld körül 1.

Mindig nagy kedvencem volt a 80 nap alatt a Föld körül című Verne-regény*. Olyan sok mindent szerettem benne, de miután többször elolvastam, és minden elérhető filmváltozatot megnéztem, pontosan tudtam, mi az, amit annyira ellenállhatatlannak találok benne. Ez pedig a titok**, amiről egy szó sem esik a könyvben, pedig egyértelmű, hogy Phileas Fogg úgy ismeri a nagyvilágot, mint a tenyerét, és ezt a tudást csak azelőtt volt módja megszerezni, hogy a Reform Club unalmas úriembere lett volna belőle. Ezért elhatároztam, hogy kitöltöm a hézagokat, és elmesélem, mi is történt Phileas Foggal élete  első szakaszában. 

Ez az írás a fan fiction kategóriába tartozik, amikor is a rajongók egy mű előzményeit, folytatását írják meg, vagy éppen egészen máshogy csavarják a történetet, vagy egy mellékszereplő alakját bontják ki egy spin-offban. Először a pemberley.com-on találkoztam ezzel, ahol a tagok ösze-vissza és szétírták a hat Jane Austen regényt (engem is beleértve). Időnként nagyon szórakoztató tud lenni az ilyen történetek olvasása.

Az én írásom nem hosszú, de pár folytatás kitelik belőle.

*A többi Verne-könyv teljesen hidegen hagyott, talán egyet-kettőt, ha olvastam még ezen kívül.

**Nem hagyhatom ki itt az egyik kedvenc mondásomat (eredete ismeretlen): Nem az a titok, amit senki sem tud, hanem, amit mindenki tud, de senki sem beszél róla. 

Világra jövök

Anyámról kevés emlékem van, szinte semmi. Hároméves voltam, amikor meghalt, érthető, ha alig emlékszem rá. Két dolgot tudok felidézni, de néha magam sem tudom, hogy valóság, álom, vagy képzelet ez a pár töredék. Beszaladok egy szobába, ahol anyám a kandalló előtt áll, kezeit kicsit hátranyújtva, mintha melegedne. Nem vele akarok beszélni, őt csak a szemem sarkából látom, egy alacsony, karcsú alakot. Ami mindig zavar, amikor felidézem a képet, az anyám mozdulata és a szoba nyárias fénye közötti ellentét. Beteg volt anyám, azért fázott? Nyár volt, de mégis begyújtottak?  A másik emlék még eltűnőbb. Kocsival megyünk valahová, én jól bebugyolálva hátul, és csak a kocsilámpa fényében feltűnő és eltűnő fatörzseket látom. A szüleim elől ülnek a bakon, de csak érzékelem a jelenlétüket. Ez is elég furcsa emlék, hiszen apámnak sohasem volt sem lova, sem kocsija.

Apám sokkal inkább velem van, bár őt is tizenkét éves koromban láttam utoljára. Miután hajósinasnak adott, nem kerültem haza többé, és ő néhány évre rá meg is halt. Én éppen a Kínai tengeren hajóztam, a hír hónapokkal később jutott el hozzám. Amikor végre visszatértem Angliába, nem volt miért visszamenni abba kis faluba Derbyshire-ben, ahol születtem. A házikót, amiben laktunk, béreltük, és apám szerszámait valószínűleg elvitték a hitelezők, vagy a temetést intézők. Nem hiszem, hogy látnám még egyszer azt a helyet, ahol gyerek voltam, bár minden tapasztalat azt  mondatja velem, hogy ilyesmit nem lehet kijelenteni. Lehet, hogy valamikor mégis elviszem a gyerekeimet, hogy lássák az apjuk szülőhelyét.

Derűs és szép hely volt a falum Derbyshire dombjai között. A völgyben folyt a patak, és a házak a patakot követve épültek egyre feljebb  a domboldalon. A vonat  a domb aljában állt meg, itt folyt a falu élete, a bolt, a posta és a kocsma közelében. Ha az utas leszállt a vonatról, csak meg kellett fordulnia, és pár kilométerre láthatta a régi vár romjait a legmagasabb domb tetején. Az utódok a síkságon építették fel az új lakóhelyet. Himley Hall parkja a patak túlsó partjáig nyúlt, és a falusi gyerekek, köztük én is, gyakran játszottunk arrafelé.

Apám itt született, de ugyanúgy korán elkerült otthonról, mint én. A nagyszüleim is meghaltak, és amikor apám visszatért harminc fölött a tengerről féllábúan, az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem matróz, hanem hajóács volt, így legalább tudott olyan munkát végezni, amit az emberek megfizettek, még ha nem is mindenre volt képessége fél lábbal. Őfelsége hajóin szolgált, a világ túlsó felére is eljutott, mégis egy kikötőben zúzta össze a jobb  lábát egy eldőlő árboc, amit a hajósinasok nem tudtak megtartani javítás közben. Apám nem hibáztatott senkit, látott ennél sokkal rosszabb dolgokat is a tengeren. Miután hazatért, a birtokon alkalmazták, és némi segítséggel jól elboldogult. Pár év múlva elvette anyámat. Ő is korán árvaságra jutott, és Himley Hallban dolgozott szobalányként. Harminc fölött volt már, amikor apám valami belső javítási munkát végzett a kastélyban, beszédbe elegyedtek és a következő alkalommal már elő is állt, nem is a lánykéréssel, hanem inkább egy javaslattal, hogy mindketten jól járnak, ha összeházasodnak. Jól érvelhetett, vagy anyám is éppen arra jutott, hogy ideje változtatni, mielőtt túl öreg lesz a gyerekszüléshez, vagy végül túl öreg a munkához, és időskorára nem lesz támasza. Amint lehetett, egybekeltek, és a nővérem egy éven belül megszületett. Csodákat meséltek róla, hogy milyen szép volt, milyen ügyes, milyen gyorsan fejlődött. Nekem nem volt szerencsém találkozni vele, mert a születésem előtt, kétéves korában meghalt. Nyilván sosem jöttem volna világra, ha Anne nem kapja el a torokgyíkot, és anyám nem vágyik olyan erősen másik gyerekre.

Apám tartózkodóan mesélte a történetet, valahányszor rákérdeztem. Úgy tűnt, ő megbékélt volna a lánya elvesztésével, de a kicsi, sovány asszony nem hagyta annyiban, így születtem meg én. Williamnek kereszteltek, anyám apja után, és születésemtől Willnek szólított mindenki, egészen addig, míg új nevet nem választottam magamnak.

Folytatása következik.