"Annak
a szuperméretű fekete lyuknak a rajongói, amelyet posztmodern regényként
ismerünk" (idézet a könyv amazon.com oldaláról, egy olvasói véleményből)
boldogok lehetnek ezzel a könyvvel, ahogy én is örülök annak, hogy szinte
véletlenül a kezembe került. Ha posztmodern az, amikor minden fejezetet nekem
magamnak kell beleszőnöm a történet szövetébe. Ha az író a végsőkig feszíti a
(rejtőzködő) történet lehetséges határait. Ha a regény a minden utáni
világállapotot fejezi ki, minden utáni eszközökkel, mert a minden: a Holocaust
és az atombomba után csak a legdurvább erőszak, és a legnyersebb pornográfia
írhatja le azt, ami a világgal történik.
Körülbelül a
századik oldalig tartott az az érzésem, hogy van néhány motívum, ami
magyarázatra szorulna, de onnan viszonylag könnyűnek tünt. Amikor az olvasás
befejeztével felvázoltam egy A4-es lapra a szereplők viszonyrendszerét, egészen
egyszerű dolgom volt. Az ötszázadik oldal körül még az is kiderült (amiben
pedig nem bíztam), hogy ki volt az a fiatal katona, aki megdugta Leni
Riefenstahl regénybeli alteregóját, Helena Gunát. Paulnak, az elbeszélőnek a
nagybátyja volt, akit szőke haja és magas termete miatt választottak ki erre a
hazafias tettre. Azt viszont senki sem tudta, hogy Helena már terhes, ráadásul
egy indiaitól, aki egy hindu templomban erőszakolta meg szakrális utazása
alatt. Így a barna bőrű gyermek Auschwitzba kerül, Mengele kezei közé, ahonnan
a magát De Heernek nevező többszörös identitású szereplő menti ki, hogy
évtizedekkel később megszülethessen Nebula, akiről Berlinben azt gondolják,
cigány, vagy török. Nebula végül Paulban találja meg azt a személyt, aki el
tudja csitítani a génjeiben hordott szörnyű bosszúvágyat. Ez a harmónia azonban
rövid életű, mert mindent beárnyékol az atombomba gombafelhője.
Zavaros?
Korántsem. És ez csak egy a könyvben futó, meg-megszakadó epizódok közül, bár
tagadhatatlanul az egyik legfontosabb. Paul inkább csak rezonőr ebben a
könyvben. Ő az, aki mindenkit ismer, aki itt-ott feltűnik a lapokon, de ő sem
tud mindent. Tudja, hogy Donatella kefél Nobel-díjas témavezetőjével , de nem
tudja, mi a közös kutatási témájuk. Lehet, hogy Donatella maga sem tudja.
Goldfarb professzor részt vett az atombomba megalkotásában. És ha közvetetten
is, de az atombomba fosztotta meg a szerelmétől és az elvetélt magzatától. Mi
akadályozná meg abban, hogy egy újat alkosson, hiszen nagyobb veszteség már
úgysem érheti? Jozef De Heer életútja tele van hihetetlen kanyarokkal, és csak
Nebula jön rá, hogy mindez csak fikció. A harmincas évek Berlinjét, az
auschwitzi Sonderkommandót, a Berlini Fal felépítését megírták már sokan, De
Heer csak őket idézi. De ez mind mindegy, mert Paul, Donatella és Nebula
kivételével minden és mindenki megsemmisül Berlin központjában abban a
robbanásban, amely létrehozza az antianyagot, a mágneses monopólust. A
hátralévő rövid időben, ami még jut nekik, Paul számba veszi, mije
maradt, és miközben szerelmeskedik Nebulával (nem kefél, nem dug: szerelmeskedik),
megérti, a világnak nem lesz vége. Soha.
A címen
sokat gondolkoztam. Néhány száz oldalon keresztül azt hittem, hogy arra utal,
az ember I*ten legutolsó és legkisebb teremtménye, minden tette ezt mutatja.
Még igazam is lehet. Vagy lehet ez a nagybetűs Omega, a létező legnagyobb
rejtély. Amely "nem más, mint a kozmosz jövőjét leíró paraméter. Ha Omega
kisebb, mint egy, a világegyetem nyitott, örökkön-örökké csak nőni fog. Ha
Omega nagyobb, mint egy, a világegyetem zárt, és egyszer majd újra
összezsugorodik, összeroskad a gravitáció ereje alatt, ponttá töpörödik,
egyetlen nagyon nagy fekete lyukká, és amikor már túlságosan nagy benne a
nyomás, talán bekövetkezik egy újabb ősrobbanás." Vagy az is lehet hogy ez
az a kisbetűs omega, vagyis ω, amely Goldfarb egyenletében szerepel, és amely a hasadóanyag kritikus
tömegének átmérőjét adja meg.
Figyelembe véve persze, hogy I*ten nem játszik
kockajátékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése