Sokszor csak
a véletlenen múlik, hogy elolvas-e az ember egy könyvet, vagy sem. Az mondjuk
nem véletlen, hogy Jay McInerney első magyarul megjelent könyvét (Fények,
nagyváros) jónak találtam, ezért megvettem a Lángos csillag fakult,
ami egyszerűen elbűvölt, legalábbis így emlékszem rá. Utána jött Az utolsó
Savage, és onnantól kezdve McInerney nem érdekelt. Ha fel is figyeltem A jó élet című regény megjelenésére 2007-ben,
valószínűleg azonnal eltérített a borító.
New Yorkból
hazaindulva, a repülőtéren vettem meg angolul a The Good Life-ot. Azért mert úgy éreztem, még egy
könyvre szükségem van innen. Mert Merel épp a nyaralás alatt olvasta el Bright
Lights, Big City-t. De főleg azért, mert volt a fülszövegben egy halvány
utalás a 9/11-re (But on a September morning the brightness falls horribly from
the sky...). A 9/11 nincs benne New York levegőjében, csak éppen annyira,
mint a teremtés története másutt. Kilenc évvel a felfoghatatlan után már
készülnek olyan filmek, mint az Emlékezz rám (amit igenis a patiszon miatt néztem meg), amelyben maga a
nagy történés szimbolikussá válik, sokkal inkább a hatásai érdekesek. Ilyen
könyv a Jó élet is. Tulajdonképpen folytatása a Lángos csillag fakulnak,
amit ismét elolvastam, és jólesően meglepő, milyen koherens a kettő együtt. A
főhősök, Corinne és Russell ugyanazok, abban az értelemben, hogy ugyanaz a kép
rajzolódik ki róluk, csak éppen életük különböző mozgalmas szakaszaiban. A
legmeghatározóbbat, gyermekeik születését csak néhány rövid visszapillantásban
tárgyalja a Jó élet (kinek a petéje, kinek a spermája, stb.), de végül
ez, a gyerekek léte lesz az, ami pontot tesz a történet végére.
Már a gépek
becsapódása előtt is válság van Russell és Corinne házasságában, és válság van
Luke életében is. A sikeres befektetési bankár úgy döntött, hogy az évek során
felhalmozott vagyonából fog élni, miközben könyvet ír. Ez borzadállyal tölti el
a feleségét, aki attól fél, ha a vagyon nem gyarapszik, nem tud lépést tartani
a hozzájuk hasonlókkal, és megijed a tizenhárom éves lányuk is, aki addig
szinte nem is látta az apját, most pedig mindennap ott várja őt az iskola
előtt.
A támadás a
WTC huszonvalahanyadik emeletén éri Luke-ot, aki az első nap zűrzavarában
teszi, ami éppen adódik. Másnap hazafelé botorkálva belebotlik Corinne-ba, aki
a regény első oldalain még arra panaszkodott, hogy az ikertornyok egész nap
árnyékot vetnek loftjuk ablakaira. Az átélt borzalmak hatására mindketten
ugyanazon az ingyenkonyhán vállalnak éjszakai műszakot, és miközben a fényesen
kivilágított mentési helyszín félárnyéka (penumbra, kedvenc szavam
a könyvben) végig rájuk vetül, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A regény
ebben nagy, annak a folyamatnak a leírásában, ahogy megszületik két ember
között a feltétlen bizalom, és ennek a kifejezésére minden testi és lelki
eszköz megfelelő. Amit szerelemnek hívnak. Corinne és Luke különbözőképpen
reagálnak erre az érzésre, illetve mindarra, ami ezen az érzésen kívül esik.
Luke képes lesz újra közeledni szűkebb és tágabb családja tagjaihoz, Corinne
viszont vergődik.
Számtalanszor
láttunk filmeket a szerelemről (naplementében egymáshoz közelítő ajkak...),
olvastunk könyveket róla. Ritkán fedezek fel ezekben az alkotásokban két
dolgot, ami a szerelem két nagy hozadéka (ha jól emlékszem), és ebben a
könyvben benne van. Hogy életed legborzasztóbb, csak az álmokban megjeleníthető
élménye elmesélhetővé és megszelídíthetővé válik, és olyan energiákkal töltődsz
fel, amely életed minden más területét is érinti. Néha még akkor is, ha a
szerelemnek vége.
Nem utolsó alkalommal olvastam el most sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése