Gyermekkorom
Anyám halála után ketten maradtunk apámmal. Egy ilyen kicsi gyerek nem érzékeli még a veszteséget, inkább a körülmények megváltozását. Évek teltek el, mire észrevettem a különbséget a mi otthonunk és a falu többi háza között, köztem és a többi gyerek között. Nem voltunk koldusszegények, de mindig éhes voltam. Apám reggel elindult a dolgára, és nemigen jutott eszébe, mit eszem egész nap a reggeli tea és zabkása után. Esténként azt a pár ételt ettük, amit apám készíteni tudott. Azon kívül, hogy némelyik gyerek egy karéj lekváros kenyérrel a kezében szaladt ki játszani, az is feltűnt, hogy bár a ruhájuk ugyanolyan fűfoltos és saras volt, mint az enyém, nem voltak rajtuk több hetes koszpecsétek, mint az enyémen, vagy zsírfoltok, amit még az előző heti marharagu hagyott. A házban ragadt minden, néha nem volt egy tiszta tányér, és a fazék mellé ültünk le enni a piszkos asztalhoz. Feltételezem, hogy apám körülnézett, ki lehetne alkalmas a második feleség szerepére a mi szegényes háztartásunkban, de vagy nem talált alkalmas jelöltet, vagy kosarat kapott, ha valakinek tett is ajánlatot.
Iskolába
kezdtem járni hatéves koromban. A tanító megjegyzései vezettek rá, hogy nemcsak
a ruhám piszkos, hanem én magam is, és ez már elviselhetetlen volt a számomra.
Nem tudom, honnan veszi a hat-nyolcéves gyerek az erőt olyan munkákhoz, amelyek
nem rá vannak méretezve, de láttam a világban elég példát arra, hogy kicsi
gyerekek felnőtteket megszégyenítő elszántsággal dolgoznak, főleg Ázsiában. Szép
lassan elkezdtem gondot viselni magamra, és mindig annyit haladtam előre, amit
az erőm engedett. Annyi vizet tettem a felmosó vödörbe, vagy a teknőbe, amit
föl tudtam emelni, és mivel tüzet rakni nem tudtam, a víz mindig hideg volt.
Kis lépésekben haladt előre változás, és jó hosszú idő eltelt, mire apám is
észrevette. Akkor talán megszégyellte magát, mert attól kezdve úgy hagyott ott
reggelenként, hogy a tűzre egy nagy fazék víz volt föltéve, amiből tudtam
meríteni mosakodáshoz vagy mosáshoz, és szombatonként közösen kitakarítottuk a
kis házat. Mire tizenkét éves koromban elkerültem otthonról, már vasalni is
tudtam, és a házban olyan tisztaság volt, amire mindig is vágytam, és minden
tárgynak, bármilyen kevés is volt a birtokunkban, megvolt a maga helye. Meg
tudtam főzni néhány ételt. Nem zavart, ha mindennap ugyanazt kellett ennem, és
hogy ezt megszoktam, hasznomra volt a hajókon, ahol szolgáltam, és később
Londonban is.
Mindez,
amit itt elmeséltem, csak mellékszál volt az életemben. A legfontosabb nekem is
ugyanaz volt, mint minden tíz év alatti gyereknek: a bandázás, a kóborlás a
patak mentén, a játékok, amikben mindenáron győzni akartam. Jó tanuló voltam. A
falunkban nem volt iskola, a három mérföldre lévő kisvárosba, Matlockba jártunk a
társaimmal. Meg se kottyant nekünk a napi kétszeri séta a patak mentén. A rövid
távolság alatt a patak a szintkülönbség miatt felgyorsult, ki is szélesedett,
és Matlock központjában éles jobb kanyart vett. Ahol feltorlódott a víz, egy
pár méteres zúgó alakult ki, amit egy kőhíddal íveltek át. Ugyanebből a szürkés
sárga kőből épültek Matlock házai. A derékszög alakban kanyarodó főutcát
egyemeletes épületek szegélyezték. A patak innenső partján, a lejtős részen
voltak az üzletek, a dombra futó, patakon túli rész csöndesebb volt, és a
közepe táján volt az iskola. Hazafelé sokszor elváltam a többi fiútól. Nem
mentem át a hídon, hanem a patak kastély felőli partján kapaszkodtam fel a
falunk felé. Ahogy elértem a falunk széléig, és átmásztam a vasúti töltésen,
Himley Hall parkjában találtam magam.
Bármennyire
vágytam is a fiúk társaságára, magányos gyerekkoromban megszoktam az
egyedüllétet, és meg is szerettem. A reggeli közös gyaloglás, és az iskolai
órák után már vágytam a magányra, ezért szerettem a patak jobb partján
felkapaszkodni. A parknak ez a vége nem sokban különbözött a patak másik
oldalán található dzsumbujtól. Élveztem a magányos játékot, a kavicsdobálást,
az állatok megfigyelését, de nem sok idő múlva már Miranda miatt készültem
annyira a délutáni kóborlásra.
Miranda
a földbirtokosunk legkisebb gyermeke volt. Egy évvel idősebb volt nálam, és
nevelőnő tanította otthon. Nővére, a legidősebb gyermek, már férjhez ment, két
bátyja pedig bentlakásos iskolába járt. Kora délutánonként, mikor a leckéi
véget értek, szívesen kóborolt ő is a parkban. Véletlenül találkoztunk össze.
Első alkalommal mindketten megijedtünk a másiktól, és pár pillanat után
elszaladtunk. Én mindennap arrafelé kóboroltam már jó ideje, így, amikor másnap
is megjelent, ezt úgy értelmeztem, hogy ő is látni akart. Kilenc éves volt, én
nyolc. Egyszerű kérdéseket tettünk fel egymásnak, főleg a játékainkról, és én
megbűvölve hallgattam, amikor a babaházáról, meg a babáiról mesélt. Együtt
olyan játékokat játszottunk, amiket a park és a patak inspirált. Fogócskáztunk,
bújócskáztunk, kuckót építettünk, horgásztunk. Soha még egymás kezét sem fogtuk
meg, de nagyon is ragaszkodni kezdtünk egymáshoz. Így értelmeztem azt, hogy én
minden hétköznapon, ő meg hetente többször ott volt a patak partján. Tudtam,
hogy a kedvemért jön, de ő bizonytalanságban tartott afelől, hogy eljön-e még
egyszer egyáltalán. Szúrós megjegyzésekkel éreztette, hogy nem vagyunk
egyenrangúak, de egy másik megjegyzéssel már nyilvánvalóvá tette, hogy értékeli
a barátságunkat. Néha hetekig nem
találkoztunk. Nyaranta a testvérei otthon voltak, és a társaságuk teljesen
lekötötte. Az ünnepek környékén sokszor
hosszabb időre elutaztak a szüleivel, júniusban és júliusban Londonban
töltötték a szezont. Amikor hosszabb idő után újra találkoztunk, mindig
szebbnek találtam. Tizenegy évesen már arról álmodoztam, hogy gazdag és sikeres
ember leszek, belovagolok Himley Hallba és megkérem a kezét az apjától. Persze,
nem is céloztam ilyesmire, de tudtam, hogy haragudna, ha azt feltételezném,
bármikor lehetek vele egyenrangú. Mikor tizenkét évesen tengerre szálltam, el
sem tudtam tőle köszönni. Éppen Londonban volt a családjával, és a lehetőség
olyan hirtelen jött, hogy előtte nem is beszélgettünk róla. Vagy inkább én nem
akartam szóba hozni, hiszem apám otthon sokat beszélt a jövőmmel kapcsolatos
terveiről. Így vesztettem szem elől Mirandát, és az emlékét sokáig dédelgettem.
A rákövetkező években olyan nőkkel hozott össze a sors, akik még nálam is
nyomorultabbak voltak: szerencsétlen tengerészfeleségek, örömlányok, cselédek.
Néha úgy éreztem, én pontosan ezt érdemlem. Miranda barátságát le kell
vezekelnem, és nem kerülhetek közel senkihez, aki nemhogy fölöttem áll, de még
olyannal sem, aki egyenrangú velem.
Nem
tiltakoztam az ellen, hogy ilyen korán elkerülök otthonról. Apám nagyon hamar
egyértelművé tette, hogy nem a falusi ács életét szánja nekem. Ha tengerre
szállok, a lehetőségeim végtelenek lesznek.
Folytatása következik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése