Vörös veréb maraton 1. Vitello Piccata

Jason Matthews a CIA-től ment nyugdíjba, majd írni kezdett. Első regényéhez a Vörös verébhez saját élményei adták az alapot. Ha valamit, akkor a konspirációt alaposan elsajátította, és jól megismerte a fő ellenfelet is. Nincs kétségem afelől, hogy a könyv motívumai egytől-egyig megtörténtek a való életben is. Talán nem ott, vagy nem ilyen sorrendben, de érződik rajtuk a megszenvedett tapasztalat.

A sztori egy duplafenekű kémtörténet, beszervezéssel, ellenkémekkel, jó és rossz figurákkal, kellemes olvasmány. Meglepetés és bónusz, hogy minden fejezet végén egy recept olvasható, egy olyan ételé, amit a szereplők az előző részben elfogyasztottak. Ebből következik, hogy minden fejezetben esznek, de ez nem lóg ki a szövegből, mert egyébként is olyan aprólékosak a leírások a ruháktól a szobabelsőkig, hogy ebben a közegben teljesen természetes annak a felsorolása is, hogy mi került az asztalra. Ráadásul a kémek bejárják fél Európát, vagyis néhány speciális fogás is előkerül. A vitello piccatát nyilván Rómában ették, de ott egyszerű lehet borjúhúst vásárolni. Itt a pusztán nem annyira, ezért ahhoz folyamodtam, amihez a kollégák, amikor ételkészítés gyakorlaton a borjúhús ételeket tanítják: sertéskarajt használtam.

Vitello piccata (1 személyre):

2 csont nélküli sertéskaraj szeletet kettévágunk, és alaposan kiverünk. Sózzuk, borsozzuk és vaj és olívaolaj keverékén pirosra sütjük mindkét oldalát. A kész hússzeleteket kivesszük és melegen tartjuk. A forró zsiradékba óvatosan 1 dl fehér bort és kevés citromlevet öntünk, kiforraljuk, és visszatesszük a hússzeleteket. Adunk hozzá citromszeleteket, kapribogyót és egy darab hideg vajat.
Óvatosan átmelegítjük, és tálaljuk.

Savanyú, mert három savanyú összetevője van. Egy szem cukor, és pár kanál tejszín csodát tenne vele.