A Föld körül 3.

 

Tengerre szállok

Tizenkét éves koromban lettem hajósinas. Apám megértette velem, hogy csak rajtam áll, mi lesz belőlem. Ha szorgalmas leszek, és törekvő, akkor kapitány is lehetek. Apám mindig Francis Crozier kapitányt hozta fel példának. A kapitány több hajóján szolgált, és a Terroron eljutott vele a Déli-sarkra és Ausztráliába is. Mivel apám felnőttként lett tengerész, ennek előnyei, és hátrányai is voltak a számára. Nagyapám mellett kitanulta az ácsmesterséget, így szakmunkát végzett a hajón, ami a közönséges matrózok, és a hajósinasok fölé emelte. Ugyanakkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy nincs számára előrelépés. Tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy krízishelyzetekben briliáns megoldásokkal állt elő, de ha nem esik a lábára az elszabadult árboc, akkor az idők végeztéig a szekercéjével felfegyverkezve végezte  volna nehéz, és sok találékonyságot igénylő munkáját. De akkor én sohasem jövök világra.

Crozier kapitány nemcsak apám megbecsülését vívta ki tehetségével és bátorságával. Az Admiralitás is megbecsülte a tisztet, aki tizenhárom évesen lett hajósinas, tizenhét évesen tiszthelyettes. Ír volt. Minden útjára jelentős italtartalékkal érkezett, és voltak napok, amikor egy teljes palack whiskyt kivégzett, miután letette a szolgálatot. Már pályája elején eljutott arra a földre, amely a sírja lesz, de azt ma sem tudjuk, hogy ez a tengeren, vagy a szárazföldön van. A Fury nevű hajón szolgált. Ennek ugyanaz volt a megbízatása, mint később a Terrornak, amellyel Crozier örökre eltűnt a Föld színéről: meg kellett találnia az Északnyugati átjárót, de ez sem akkor, sem később sem sikerült.

Apám 1837-ben találkozott vele, amikor  felvették a Cove-ra hajóácsnak, amelynek frissen kinevezett első tisztje Crozier volt.  Ettől kezdve apám követte őt, bármelyik hajóra is vetette a sorsa. Megjárták együtt az Északi sarkot, majd amikor Crozier kapitány lett a Terroron, délnek indultak két hajóval James Clark Ross parancsnoksága alatt, aki az Erebust vezényelte. 1843-ban tértek vissza, miután félévet töltöttek Ausztráliában, és végighajóztak az Antarktisz partja mentén, ahol jó néhány természeti képződményt fedeztek fel, és neveztek el a hajóik, saját maguk, és az Admiralitás vezetői után. A Falkland-szigetek érintésével tértek haza. Apámat hazatérése után, a portsmouthi kikötőben érte a baleset, ami véget vetett hajóácsi pályafutásának. Ennek az utolsó kalandos utazásnak az emlékei tartották benne a lelket, ha a faluban nehéz volt az élet, és ezeket az emlékeket mesélte nekem újra és újra. Így én magam is alig vártam, hogy részesei legyek hasonló kalandoknak.

Apám mindig azt mesélte, hogy majdnem megszakadt a szíve, amiért a balesete megakadályozta, hogy csatlakozzon Crozier kapitányhoz a legnagyobb vállalkozásában, amikor a Terror ismét északnak indult, ezúttal Sir James Franklin parancsnoksága alatt, ismét az Erebus testvérhajójaként. Az Admiralitás, a  kapitányok, de az összes matróz is nagy reményeket fűztek az expedícióhoz. Biztosak voltak abban, hogy ezúttal megtalálják az Északnyugati átjárót. Amikor már én is hallhattam a történetet, az expedíció hajóinak több éve nyoma veszett. Utoljára Grönland partjainál látták őket, amikor utoljára találkoztak brit hajókkal. Apám mindig Sir James Franklint okolta a kudarcért, vagy inkább szerencsétlenségért, hiszen belegondolni is szörnyű, mi történhetett az emberekkel az Északi sarki télben. Én magam is láttam hihetetlen dolgokat, de egyik sem tűnt olyan szörnyűnek, mint az elképzelt éhezés, a fagyhalál, sőt a kannibalizmus. Míg Croziernek a józan ítélőképességét, kitartását, és töretlen bátorságát, James Clark Rossnak a vakmerőségét és tengerészi zsenialitását dicsérte apám. Ezeknek a tulajdonságoknak mindketten számtalan jelét adták a Déli sarki expedíció alatt. Apám mindig azzal zárta az emlékezést, hogy Clark parancsnoksága alatt épségben kiértek volna a hajók a Csendes óceánra, míg Franklin parancsnoki képességei felől nem volt meggyőződve. A véleménye megalapozott lehetett, hiszen Franklin Ausztráliában teljesített diplomáciai szolgálatot, amikor a Ross-Crozier expedíció ott tartózkodott több hónapig, és apám hallhatott eleget az ottani ügyekről. Crozier egyedülálló volt, de Rosst várta a menyasszonya, aki a több éves jegyesség után a házasság feltételéül azt szabta, hogy Ross nem száll többé tengerre. Így is lett. Az Admiralitás gazdagodott egy kiváló főtiszttel, és ez valószínűleg a két hajó legénységének életébe, és a Korona felmérhetetlen veszteségébe került.

Tizenkét éves voltam, amikor a Vanguardra kerültem hajósinasnak. Nehéz volt a sovány és kistermetű gyereknek a kiszabott feladatokat elvégezni, de szívós voltam, nem panaszkodtam, és tűrtem a nagyobb fiúk gonoszságát. Ha némelyik rosszindulatú tréfájuk rosszul sül el, akkor hamar mehettem volna vissza a falumba fél kézzel, fél lábbal, nyomorékon. De fürge voltam, és mindig a legrosszabbra számítottam. Ez addig tartott, amíg a falábú fedélzetmester felügyelete alatt el nem kezdtük az elméleti ismereteket tanulni. Kiderült, hogy kivételesen jó érzékem van a számokhoz, gyorsan megtanultam az eszközök használatát. Bármilyen feladatot adott is Mr. Quimper, mindig az lett a vége, hogy az én képzeletbeli hajóm pontosan  célba ért a földgolyó túlsó felén, míg a többiek rossz számításaikkal arra ítélték magukat, hogy az ítélet napjáig keringjenek az Óceánokon, szárazföldet sohasem látva. Így le tudtam rázni azokat, akik gyötörtek, és dicséretes gyorsasággal, olyan életkorban, ami Crozier kapitánynak is becsületére vált volna, tengerészkadét lettem, és megkaptam első kinevezésemet a Scyllára.

1. rész

2. rész

 

Spájz

 Az év első felében nagy élvezettel néztem a Főmenű című műsort. Most fölfedeztem, hogy honlapjuk is van, és megnéztem azt a néhány adást, ami kimaradt. Köztük volt a Spájz című, amiben a séf, Széll Tamás, és a műsorvezető, Anger Zsolt abból főztek, amit a spájzban találtak. Készült hagymaleves, tépett csirke szendvics, sonkás-sajtos tészta, és más apróságok. Mint minden adásban, itt is volt egy vendég, akinek a személye kapcsolódott a műsor témájához. Nagyon ötletesen meghívtak egy nagymamát, és arról kérdezték, mi van a spájban, és hogyan használja föl a maradékokat. Ebben aztán egy nagymamának tényleg gyakorlottnak kell lennie. 

Az első kérdés konktétan így hangzott (visszanéztem kétszer): Mi az az ebéd, amit a legkisebb összegből ki tudsz hozni az unokáknak vagy a családnak? A  válasz: csirkepaprikás mellből és combból, nokedli, saláta, előtte borsóleves a csirkeprólékból. Finom ebéd, nem is igazán drága, de olcsónak sem nevezném.

Egy hasonló kérdésre legalább két válaszom lenne.

1. A legolcsóbb ebéd a legolcsóbb alapanyagokból készül, amelyek jó minőségűek. 

2. A legolcsóbb ebéd az, amit kihozok azokból az alapanyagokból amelyek otthon vannak.

A válasz akár mindkét kérdésre lehet ugyanaz. Költségre olcsó mondjuk egy zöldséges krumplileves és  rakott zöldbab, vagy fokozhatjuk: grízes tészta.* Amit az otthoni alapanyagokból kihozhatunk, az attól függ, mi van a spájzban (mélyhűtőben, hűtőben). A néni felsorolta, hogy nála van tészta, rizs, májkrém, gríz, liszt, cukor. Jöhet a grízes tészta. De én valami olyasmit szeretnék, amit ráadásul igazán kedvelek. Lehetne csirkeraguleves, répával, zöldborsóval és csigatésztával, mint például ma is, utána mákos kocka (az összes edényt össze kell hozzá koszolni), vagy ha húst szeretnék, akkor töltött csirkecomb, uborkasaláta, sült zöldségek, krumplipüré. Ach. 

Nem véletlenül keltette fel a figyelmemet ez a beszélgetés. Hamarosan két éve lesz, hogy itthon főzök, és az utóbbi egy évben minden nap fölírtam, mi az ebéd, vagy a vacsora, ha akkor volt főtt étel. Akartam ebből készíteni egy összesítést, hogy kiderüljön, mik a legnépszerűbb ételek itthon, hogy azután ebből készüljön egy lista, amit fel tudok lapozni, ha ötletre van szükségem. Félévet tudtam feldolgozni, azután abbahagytam, mert annyi étel szerepelt a listában, hogy azok között nehéz lett volna rendszert találni. Csak húsételből  hatvan féle készült kb. 180 nap alatt, levesből huszonöt, de levest csak minden másnap főzök. Ezt (a kimeríthetetlen fantáziám, széleskörű gasztronómiai ismereteim és jó étvágyam mellett) az tette lehetővé, hogy a spájzban, a hűtőben és a mélyhűtőben megfelelő tartalékaim vannak, és nagyon gyakran főzök olyan ételeket, amihez nem közvetlenül a főzés előtt kell beszerezni valami beszerezhetetlen hozzávalót. Az is igaz, hogy egyre jobban törekszem az egyszerűségre a főzésben. Hogy azt ne mondjam, letisztultságra. **

Soroljam föl, mi van itthon? Azzal akartam kezdeni, hogy nincs már annyiféle ecet, mint pár éve, de amikor utánaszámoltam, kiderült, hogy most is van négyfajta.*** Fölösleges a tételes felsorolás, de ha belegondolok, akkor fontos az, hogy minden, de mindenféle fűszer van itthon. A hűtőben tejtermékekből széles a választék. A mélyhűtőben olyan húsok vannak, amikből bármi készíthető. Bizonyos zöldségek mindig vannak itthon. Meg mindaz, amit a néni felsorolt. 

A következő kérdés a tévéműsorban az volt, hogy mi az a legdrágább étel, amit a nagymama főzni szokott. A válasz tényleg a legdrágább alapanyag leghétköznapibb alkalmazása volt. Erre a kérdésre nem tudnék kapásból válaszolni, mert ha nagyon szeretnék valamit megfőzni, akkor úgyis megfőzöm. Visszamenőlegesen talán a legdrágább étel, amit főztem, az vitello tonnato volt, hat személyre. A borjúhús méregdrága, a tonhal méregdrága, de az étel finom volt, és érzelmi indíttatásból föztem. Egyáltalán nem éreztem drágának.  

* Mióta én is főzöm, szeretem a grízes tésztát. Óriási meglepetés volt először melegen, elegendő mennyiségű lekvárral megkóstolni. 

** Hardcore gasztrosznobból counter-gasztrosznob lesz előbb-utóbb.

*** És sóból is van négyfajta. Ráadául mindet másra használom.

A Föld körül 2.

 

Gyermekkorom

Anyám halála után ketten maradtunk apámmal. Egy ilyen kicsi gyerek nem érzékeli még a veszteséget, inkább a körülmények megváltozását. Évek teltek el, mire észrevettem a különbséget a mi otthonunk és a falu többi háza között, köztem és a többi gyerek között. Nem voltunk koldusszegények, de mindig éhes voltam. Apám reggel elindult a dolgára, és nemigen jutott eszébe, mit eszem egész nap a reggeli tea és zabkása után. Esténként azt a pár ételt ettük, amit apám készíteni tudott. Azon kívül, hogy némelyik gyerek egy karéj lekváros kenyérrel a kezében szaladt ki játszani, az is feltűnt, hogy bár a ruhájuk ugyanolyan fűfoltos és saras volt, mint az enyém, nem voltak rajtuk több hetes koszpecsétek, mint az enyémen, vagy zsírfoltok, amit még az előző heti marharagu hagyott. A házban ragadt minden, néha nem volt egy tiszta tányér, és a fazék mellé ültünk le enni a piszkos asztalhoz. Feltételezem, hogy apám körülnézett, ki lehetne alkalmas a második feleség szerepére a mi szegényes háztartásunkban, de vagy nem talált alkalmas jelöltet, vagy kosarat kapott, ha valakinek tett is ajánlatot.

Iskolába kezdtem járni hatéves koromban. A tanító megjegyzései vezettek rá, hogy nemcsak a ruhám piszkos, hanem én magam is, és ez már elviselhetetlen volt a számomra. Nem tudom, honnan veszi a hat-nyolcéves gyerek az erőt olyan munkákhoz, amelyek nem rá vannak méretezve, de láttam a világban elég példát arra, hogy kicsi gyerekek felnőtteket megszégyenítő elszántsággal dolgoznak, főleg Ázsiában. Szép lassan elkezdtem gondot viselni magamra, és mindig annyit haladtam előre, amit az erőm engedett. Annyi vizet tettem a felmosó vödörbe, vagy a teknőbe, amit föl tudtam emelni, és mivel tüzet rakni nem tudtam, a víz mindig hideg volt. Kis lépésekben haladt előre változás, és jó hosszú idő eltelt, mire apám is észrevette. Akkor talán megszégyellte magát, mert attól kezdve úgy hagyott ott reggelenként, hogy a tűzre egy nagy fazék víz volt föltéve, amiből tudtam meríteni mosakodáshoz vagy mosáshoz, és szombatonként közösen kitakarítottuk a kis házat. Mire tizenkét éves koromban elkerültem otthonról, már vasalni is tudtam, és a házban olyan tisztaság volt, amire mindig is vágytam, és minden tárgynak, bármilyen kevés is volt a birtokunkban, megvolt a maga helye. Meg tudtam főzni néhány ételt. Nem zavart, ha mindennap ugyanazt kellett ennem, és hogy ezt megszoktam, hasznomra volt a hajókon, ahol szolgáltam, és később Londonban is.

Mindez, amit itt elmeséltem, csak mellékszál volt az életemben. A legfontosabb nekem is ugyanaz volt, mint minden tíz év alatti gyereknek: a bandázás, a kóborlás a patak mentén, a játékok, amikben mindenáron győzni akartam. Jó tanuló voltam. A falunkban nem volt iskola, a három  mérföldre lévő kisvárosba, Matlockba jártunk a társaimmal. Meg se kottyant nekünk a napi kétszeri séta a patak mentén. A rövid távolság alatt a patak a szintkülönbség miatt felgyorsult, ki is szélesedett, és Matlock központjában éles jobb kanyart vett. Ahol feltorlódott a víz, egy pár méteres zúgó alakult ki, amit egy kőhíddal íveltek át. Ugyanebből a szürkés sárga kőből épültek Matlock házai. A derékszög alakban kanyarodó főutcát egyemeletes épületek szegélyezték. A patak innenső partján, a lejtős részen voltak az üzletek, a dombra futó, patakon túli rész csöndesebb volt, és a közepe táján volt az iskola. Hazafelé sokszor elváltam a többi fiútól. Nem mentem át a hídon, hanem a patak kastély felőli partján kapaszkodtam fel a falunk felé. Ahogy elértem a falunk széléig, és átmásztam a vasúti töltésen, Himley Hall parkjában találtam magam.

Bármennyire vágytam is a fiúk társaságára, magányos gyerekkoromban megszoktam az egyedüllétet, és meg is szerettem. A reggeli közös gyaloglás, és az iskolai órák után már vágytam a magányra, ezért szerettem a patak jobb partján felkapaszkodni. A parknak ez a vége nem sokban különbözött a patak másik oldalán található dzsumbujtól. Élveztem a magányos játékot, a kavicsdobálást, az állatok megfigyelését, de nem sok idő múlva már Miranda miatt készültem annyira a délutáni kóborlásra.

Miranda a földbirtokosunk legkisebb gyermeke volt. Egy évvel idősebb volt nálam, és nevelőnő tanította otthon. Nővére, a legidősebb gyermek, már férjhez ment, két bátyja pedig bentlakásos iskolába járt. Kora délutánonként, mikor a leckéi véget értek, szívesen kóborolt ő is a parkban. Véletlenül találkoztunk össze. Első alkalommal mindketten megijedtünk a másiktól, és pár pillanat után elszaladtunk. Én mindennap arrafelé kóboroltam már jó ideje, így, amikor másnap is megjelent, ezt úgy értelmeztem, hogy ő is látni akart. Kilenc éves volt, én nyolc. Egyszerű kérdéseket tettünk fel egymásnak, főleg a játékainkról, és én megbűvölve hallgattam, amikor a babaházáról, meg a babáiról mesélt. Együtt olyan játékokat játszottunk, amiket a park és a patak inspirált. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, kuckót építettünk, horgásztunk. Soha még egymás kezét sem fogtuk meg, de nagyon is ragaszkodni kezdtünk egymáshoz. Így értelmeztem azt, hogy én minden hétköznapon, ő meg hetente többször ott volt a patak partján. Tudtam, hogy a kedvemért jön, de ő bizonytalanságban tartott afelől, hogy eljön-e még egyszer egyáltalán. Szúrós megjegyzésekkel éreztette, hogy nem vagyunk egyenrangúak, de egy másik megjegyzéssel már nyilvánvalóvá tette, hogy értékeli a barátságunkat.  Néha hetekig nem találkoztunk. Nyaranta a testvérei otthon voltak, és a társaságuk teljesen lekötötte. Az ünnepek környékén sokszor  hosszabb időre elutaztak a szüleivel, júniusban és júliusban Londonban töltötték a szezont. Amikor hosszabb idő után újra találkoztunk, mindig szebbnek találtam. Tizenegy évesen már arról álmodoztam, hogy gazdag és sikeres ember leszek, belovagolok Himley Hallba és megkérem a kezét az apjától. Persze, nem is céloztam ilyesmire, de tudtam, hogy haragudna, ha azt feltételezném, bármikor lehetek vele egyenrangú. Mikor tizenkét évesen tengerre szálltam, el sem tudtam tőle köszönni. Éppen Londonban volt a családjával, és a lehetőség olyan hirtelen jött, hogy előtte nem is beszélgettünk róla. Vagy inkább én nem akartam szóba hozni, hiszem apám otthon sokat beszélt a jövőmmel kapcsolatos terveiről. Így vesztettem szem elől Mirandát, és az emlékét sokáig dédelgettem. A rákövetkező években olyan nőkkel hozott össze a sors, akik még nálam is nyomorultabbak voltak: szerencsétlen tengerészfeleségek, örömlányok, cselédek. Néha úgy éreztem, én pontosan ezt érdemlem. Miranda barátságát le kell vezekelnem, és nem kerülhetek közel senkihez, aki nemhogy fölöttem áll, de még olyannal sem, aki egyenrangú velem.

Nem tiltakoztam az ellen, hogy ilyen korán elkerülök otthonról. Apám nagyon hamar egyértelművé tette, hogy nem a falusi ács életét szánja nekem. Ha tengerre szállok, a lehetőségeim végtelenek lesznek.

Folytatása következik

1.rész

 

A Föld körül 1.

Mindig nagy kedvencem volt a 80 nap alatt a Föld körül című Verne-regény*. Olyan sok mindent szerettem benne, de miután többször elolvastam, és minden elérhető filmváltozatot megnéztem, pontosan tudtam, mi az, amit annyira ellenállhatatlannak találok benne. Ez pedig a titok**, amiről egy szó sem esik a könyvben, pedig egyértelmű, hogy Phileas Fogg úgy ismeri a nagyvilágot, mint a tenyerét, és ezt a tudást csak azelőtt volt módja megszerezni, hogy a Reform Club unalmas úriembere lett volna belőle. Ezért elhatároztam, hogy kitöltöm a hézagokat, és elmesélem, mi is történt Phileas Foggal élete  első szakaszában. 

Ez az írás a fan fiction kategóriába tartozik, amikor is a rajongók egy mű előzményeit, folytatását írják meg, vagy éppen egészen máshogy csavarják a történetet, vagy egy mellékszereplő alakját bontják ki egy spin-offban. Először a pemberley.com-on találkoztam ezzel, ahol a tagok ösze-vissza és szétírták a hat Jane Austen regényt (engem is beleértve). Időnként nagyon szórakoztató tud lenni az ilyen történetek olvasása.

Az én írásom nem hosszú, de pár folytatás kitelik belőle.

*A többi Verne-könyv teljesen hidegen hagyott, talán egyet-kettőt, ha olvastam még ezen kívül.

**Nem hagyhatom ki itt az egyik kedvenc mondásomat (eredete ismeretlen): Nem az a titok, amit senki sem tud, hanem, amit mindenki tud, de senki sem beszél róla. 

Világra jövök

Anyámról kevés emlékem van, szinte semmi. Hároméves voltam, amikor meghalt, érthető, ha alig emlékszem rá. Két dolgot tudok felidézni, de néha magam sem tudom, hogy valóság, álom, vagy képzelet ez a pár töredék. Beszaladok egy szobába, ahol anyám a kandalló előtt áll, kezeit kicsit hátranyújtva, mintha melegedne. Nem vele akarok beszélni, őt csak a szemem sarkából látom, egy alacsony, karcsú alakot. Ami mindig zavar, amikor felidézem a képet, az anyám mozdulata és a szoba nyárias fénye közötti ellentét. Beteg volt anyám, azért fázott? Nyár volt, de mégis begyújtottak?  A másik emlék még eltűnőbb. Kocsival megyünk valahová, én jól bebugyolálva hátul, és csak a kocsilámpa fényében feltűnő és eltűnő fatörzseket látom. A szüleim elől ülnek a bakon, de csak érzékelem a jelenlétüket. Ez is elég furcsa emlék, hiszen apámnak sohasem volt sem lova, sem kocsija.

Apám sokkal inkább velem van, bár őt is tizenkét éves koromban láttam utoljára. Miután hajósinasnak adott, nem kerültem haza többé, és ő néhány évre rá meg is halt. Én éppen a Kínai tengeren hajóztam, a hír hónapokkal később jutott el hozzám. Amikor végre visszatértem Angliába, nem volt miért visszamenni abba kis faluba Derbyshire-ben, ahol születtem. A házikót, amiben laktunk, béreltük, és apám szerszámait valószínűleg elvitték a hitelezők, vagy a temetést intézők. Nem hiszem, hogy látnám még egyszer azt a helyet, ahol gyerek voltam, bár minden tapasztalat azt  mondatja velem, hogy ilyesmit nem lehet kijelenteni. Lehet, hogy valamikor mégis elviszem a gyerekeimet, hogy lássák az apjuk szülőhelyét.

Derűs és szép hely volt a falum Derbyshire dombjai között. A völgyben folyt a patak, és a házak a patakot követve épültek egyre feljebb  a domboldalon. A vonat  a domb aljában állt meg, itt folyt a falu élete, a bolt, a posta és a kocsma közelében. Ha az utas leszállt a vonatról, csak meg kellett fordulnia, és pár kilométerre láthatta a régi vár romjait a legmagasabb domb tetején. Az utódok a síkságon építették fel az új lakóhelyet. Himley Hall parkja a patak túlsó partjáig nyúlt, és a falusi gyerekek, köztük én is, gyakran játszottunk arrafelé.

Apám itt született, de ugyanúgy korán elkerült otthonról, mint én. A nagyszüleim is meghaltak, és amikor apám visszatért harminc fölött a tengerről féllábúan, az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem matróz, hanem hajóács volt, így legalább tudott olyan munkát végezni, amit az emberek megfizettek, még ha nem is mindenre volt képessége fél lábbal. Őfelsége hajóin szolgált, a világ túlsó felére is eljutott, mégis egy kikötőben zúzta össze a jobb  lábát egy eldőlő árboc, amit a hajósinasok nem tudtak megtartani javítás közben. Apám nem hibáztatott senkit, látott ennél sokkal rosszabb dolgokat is a tengeren. Miután hazatért, a birtokon alkalmazták, és némi segítséggel jól elboldogult. Pár év múlva elvette anyámat. Ő is korán árvaságra jutott, és Himley Hallban dolgozott szobalányként. Harminc fölött volt már, amikor apám valami belső javítási munkát végzett a kastélyban, beszédbe elegyedtek és a következő alkalommal már elő is állt, nem is a lánykéréssel, hanem inkább egy javaslattal, hogy mindketten jól járnak, ha összeházasodnak. Jól érvelhetett, vagy anyám is éppen arra jutott, hogy ideje változtatni, mielőtt túl öreg lesz a gyerekszüléshez, vagy végül túl öreg a munkához, és időskorára nem lesz támasza. Amint lehetett, egybekeltek, és a nővérem egy éven belül megszületett. Csodákat meséltek róla, hogy milyen szép volt, milyen ügyes, milyen gyorsan fejlődött. Nekem nem volt szerencsém találkozni vele, mert a születésem előtt, kétéves korában meghalt. Nyilván sosem jöttem volna világra, ha Anne nem kapja el a torokgyíkot, és anyám nem vágyik olyan erősen másik gyerekre.

Apám tartózkodóan mesélte a történetet, valahányszor rákérdeztem. Úgy tűnt, ő megbékélt volna a lánya elvesztésével, de a kicsi, sovány asszony nem hagyta annyiban, így születtem meg én. Williamnek kereszteltek, anyám apja után, és születésemtől Willnek szólított mindenki, egészen addig, míg új nevet nem választottam magamnak.

Folytatása következik. 

Kistermelői zöldségek

Nehezen tudnám leírni, mit éreztem, amikor elkezdtem felhasználni a zöldségeket, amiket egy volt kolléganőmtől vásároltam, aki őstermelőként zöldségekkel foglalkozik. Először is a frissességük nyűgözött le, azután a fajták sokfélesége, a színeik gazdagsága, végül az ízeik mélysége. Nagyon örülök, hogy felújítottuk az ismeretségünket, és ezzel igazolva is láttam, miért hagytam fel a piacra járással. Az Alföld közepén a piacon ugyanazokat az agyonvegyszerezett, génkezelt egyenzöldségeket lehet kapni, mint a szupermarketekben. 

Vásároltam paradicsomot, zöldpaprikát, mindegyikből legalább ötfélét, meg különböző színű és méretű feszes padlizsánokat. Az első menetben készült tarhonyás lecsó paradicsom és paprikasalátával, utána pedig a kedgeree vegetáriánus változata Hugh Fearnley.Whittingstall nyomán. 

A kedgeree a Downton Abbey-szerű arisztokrata körök egyik kedvenc reggeli meleg étele volt, némi indiai beütéssel, rizses füstölt hal curryvel fűszerezve, a tetején tojással. A vegetáriánus változatban a füstölt halat sütőben sült padlizsán helyettesíti.

Vegeree (2 személyre):

Kifőzünk 10 dkg rizst, vagy bő vízben, vagy kevés olajon dupla mennyiségű vízzel megpároljuk. Úgy vágunk fel vékony cikkekre 1 fej salotta* vagy vöröshagymát, hogy a cikkek egyben maradjanak. Méretüktől függően 1 nagy, vagy több kisebb padlizsánt félbe, vagy négybe vágunk, és 1 cm vastagra felszeletelünk. A zöldségeket egy sütőpapírral bélelt tepsire terítjük egy rétegben. Sózzuk, borsozzuk, és beszórjuk curryvel, de én most inkább garam masalát választottam. Öntünk rá napraforgóolajat, összeforgatjuk, és 190 fokos sütőben, időnként megkeverve 40 percig sütjük. Ha kész, összekeverjük a kifőtt rizzsel, és jól megborsozzuk. Félbevágott félkemény, vagy keménytojásokkal tálaljuk, önállóan, vagy köretnek. Adhatunk hozzá a sütéskor darabolt cukkinit, vagy a rizshez zölrdborsót is. Melegen, hidegen is jó. 

*Salottahagymám is csak úgy van, hogy egy másik kolléganő időnként megajándékoz pár darabbal, amit ő maga termelt.

Lekvárfőzés

 Lekvárt mindig főztem, és mindig befőzőcukorral. Igazán nem voltam elégedett soha, mert a lekvárok állaga gyakran nem stabil. Viszont a hagyományos módszerbe (főzés, kavargatás a végtelenségig) nem akartam belevágni, mert sok bizonytalansági tényezőt láttam: leég, oxidálódik, vagyis elveszti a színét, táplálkozási értékét. Most sikerült összekombinákni egy olyan módszert, ami talán mindkét módszerből az előnyöket használja fel. Az első rész Mautner Zsófi gyümölcsöntetéből származik, a második pedig a Mein Landrezept folyóirat leírásának egy részét használja fel. Eddig jó.

Szederlekvár (tetszőleges mennyiségre):

A szedret leszárazzuk, megmossuk. Egy tűzálló tálban összekeverjük 3 evőkanál mézzel, és 3 evőkanál vízzel és 200 fokos sütőben 25 percig sütjük. Miután valamennyit hűlt, szitán áttörjük, hogy a magok visszamaradjanak. A gyümölcspépet megmérjük, összekeverjük ugyanannyi kristálycukorral és lassú tűzön kb. fél óráig főzzük. Forrón üvegekbe töltjük, fejjel lefelé állítjuk pár percre, utána kidunsztoljuk.

Dunsztolás alatt azt értem, hogy újságpapírba csomagolva párnák és takarók között hagyjuk kihűlni. Még nem mertem kipróbálni a mosogatógépben fejjel lefelé végigfuttatott 70 fokos programot. Talán legközelebb.

Titkos összetevő

 A déli féltekén most van tél, így nem véletlen, hogy az Australian Women's Weekly masszív húsételeket közöl júliusban, csupa téli hozzávalóval. Nem tudtam ellenállni az egyik receptnek, és ismét ráébredtem, hogy az igazi kedvenceim azok az ételek, ahol a szükséges titkos összetevő az idő. Ezekben a receptekben nemcsak összedobálnak dolgokat, hirtelen kisütik, vagy nem, és kész az egészséges étel. Itt órákig tartó főzésről van szó a legtöbb esetben, miközben a hozzávalókból, amelyeknek a száma korántsem végtelen, létrejön egy új minőség.

Erről egy újabb dolog jutott eszembe. Ha végignézünk a szakácskönyv kínálaton, akkor többségükben vannak azok, amelyek azt ígérik, hogy gyorsan elkészülnek a bennük lévő receptek. Vagy legalább van egy fejezet, amiben ilyen ételek vannak. Milyen jó lenne egy olyan könyv, ahol bevallottan hosszan készülő fogások találhatóak. Talán én betölthetném ezt az űrt...

Egy csomó bloggernek jelent meg már szakácskönyve. Miért ne lehetne az enyémnek az a címe, hogy a Titkos összetevő? El is kezdem a szerkesztését hamarosan.

Kolbászos sertésdagadó lencsével (4 személyre):

Egy kb. 60 dkg-os sertésdagadó darabot befűszerezünk sóval, borssal kakukkfűvel. Átkenjük napraforgóolajjal, és felgöngyöljük úgy, hogy 4 darab babérlevelet dugdosunk közéjük. Egy éjszakát állni hagyjuk. Másnap egy széles és lapos vaslábasban napraforgóolajat hevítünk, és a dagadót két darabra vágva mindkét oldalát pirosra sütjük. A húst kivesszük, és 1 fej apróra vágott vöröshagymát dínsztelünk meg az olajon egy kevés sóval. Hozzáadunk 2 gerezd apróra vágott fokhagymát, de ezzel már csak egy percig pirítjuk. Adunk hozzá 3 db szeletelt répát, 2 ág apróra vágott szárzellert és 1 felaprított zöldpaprikát. Néhány percig pároljuk, majd kb. 1,5 dl fehérborral felengedjk, és egy kicsit kiforraljuk, miközben felkapargatjuk az edény aljára tapadt kis pörköket. Hozzáöntünk 1 doboz aprított, vagy hámozott paradicsomot és fél doboz vizet. Visszatesszük a mártásba a húsokat, 1 szál megszurkált sütőkolbásszal együtt és forrás után kis lángon pároljuk 2,5-3 óráig. Ha kész, a húsokat és a kolbász feldaraboljuk, és rizzsel meg lencsével tálaljuk.

Lencseköret: 20 dkg megmosott lencsét 1 gerezd fokhagymával és 1 babérlevéllel 25-30 perc alatt puhára főzünk. Sózzuk, borsozzuk, és állni hagyjuk, míg a hús fő. Az ízesítőket kidobjuk, és a leszűrt lencsét olívaolajon átmelegítjük. Ízesítjük citromlével és apróra vágott zöldpetrezselyemmel.

My secret ingredient is time.

#30 könyv / 25: Kedvenc női szereplőm

 Rhoda lesz az, Virginia Woolf Hullámok című regényéből.

Igaz, hogy egy díjnyertes dolgozatban hosszan érveltem amellett, hogy Rhoda nem önálló szereplő. Úgy gondolom, hogy a három nőalak a regényben kiábrázol egy komplett női képmást, amelyben Susan az anya, Jinny a női szexualitás megjelenítője, és Rhoda a nemtől független, önmagát kereső legbelsőbb én. 

A társammal egyidőben voltam terhes

Az Observer múlt vasárnapi száma jelentette meg Sheelagh Stewart történetét a gyermekei születéséről.

Sheelagh és Kathleen Zimbabwéban ismerkedtek meg, ahol mindketten önkéntesként dolgoztak a kilencvenes évek elején. Már élettársakként tértek vissza Nagy-Britanniába. Boldogok voltak, de négy év múlva egy fiatal rokonuk meghalt autóbalesetben, és a tragédia felerősítette a gyerekvállalás iránti vágyukat. Miután megvizsgálták a lehetőségeiket, leküzdhetetlen akadályokkal találták szembe magukat, hiszen még érvényben volt a 28. cikkelyként elhíresült törvény, amely tiltotta a homoszexualitás támogatását.  

"A háziorvosunk elmagyarázta - meséli Kathleen - hogy míg a házaspárok esetében az egyik fél terméketlensége megfelelő indok a kezelés megkezdésére, a leszbikus párok erre nem jogosultak. Megnéztük a magánklinikákon elérhető lehetőségeket, de azok olyan sokba kerültek, hogy elkezdtünk egy listát írni a lehetséges spermadonorokról. Nagyon személyes és összetett döntés volt megkérni valakit arra, hogy egy másik család gyerekének a nemzője legyen. Úgy alakult, hogy egy heteroszexuális pár, akiket ismertünk már egy ideje, és a közelben laktak, kész volt segíteni. Mindketten szerettünk volna gyereket ugyanattól az apától, és John beleegyezett, hogy a donorunk lesz, és később is részt vesz a gyerekek életében, mint biztos férfi  szerepmodell."

A próbálkozás házilagos kivitelezésben folyt. John kis üvegekben szállította az alapanyagot hosszú hónapokig a megfelelő napokon. Kathleen próbálkozott először, de egy év után sem esett teherbe. Sheelagh átvette tőle a feladatot, és ekkor jöttek a meglepetések.

"Három hét múlva Kathleennek kimaradt a vérzése - folytatja Sheelagh az Observer cikkében - és elvégzett egy terhességi tesztet, arra számítva, hogy most is csalódni fog. A teszt pozitív volt. Megbűvölve meredtünk a kék keresztre. Még hat tesztet csináltunk, és mind poziziv lett. Végre terhesek voltunk. Ugyanakkor az én melleim is fájni kezdtek, de arra gondoltam, hogy ez most biztosan nem történik meg. Két hét múlva én is csináltam egy tesztet, és kiderült, hogy ismét terhesek vagyunk. Amikor megláttuk a kék csíkot, ujjongani kezdtünk. A Föld egy kicsit megbillent a tengelyén. Boldogok voltunk, de aggódtunk, hogyan fogunk ezzel az egésszel megbirkózni. A terhességeink első három hónapja elég sűrű volt: Kathleen délelőtt hányt, én délután.  De azután minden gyönyörű lett. Éjszakánként összebújtunk, és mindkét oldalon egy baba rugdosott.

Már csak tíz nap volt hátra az én szülésem kitűzött időpontjáig, amikor Kathleenek elment a magzatvize, és berohantunk a kórházba, olyan nélkülözhetetlen dolgokkal a táskánkban, mint megnyugtató zene, energiadús élelmiszerek és pótpárnák. A személyzet körültekintően hozott nekem is egy matracot, hogy Kathleen mellett lehessek. Három nap múlva sürgősségi császármetszést hajtottak végre rajta, és én is a műtőben voltam, amikor a lányunk, Ruth megszületett. Amikor a baba felsírt, megindult a tejem, összemaszatolva az ingem. Kathleen és Ruth egy héttel azelőtt jöttek haza, hogy császármetszéssel én is világra hoztam a fiunkat, Seant."

Sheelagh és Kathleen élete ettől kezdve éppen olyan volt, mint bármelyik kétgyerekes családé. A gyerekek keresztnevükön szólították az anyáikat. Nagyon büszkék voltak, amikor az iskolai családfa-rajzolásnál ők két anyát tudtak feltüntetni.

A két anya mindkét gyereket a sajátjának érzi, és nem értik, amikor az emberek megkérdezik, hogy melyikőjüknek melyik az igazi gyereke. John, a spermadonor, ma is a barátjuk. A gyerekek most huszonöt évesek, és remekül megállják a helyüket az életben.

Anna Derig jegyezte le a történetet. 

Tavaszi tobzódás

 A szombati Guardian közölte a receptet. Vasárnap a piacon beszerez(tet)tem a hozzávalókat, és a hétfői ebéd kérdése meg volt oldva. Két szelet befűszerezett csirkemellet sütöttem ki hozzá.

Tavaszi köret (2 személyre):

1. 0,5 kg aprószemű újkrumplit megmosunk, ha szükséges, a nagyobbakat kettévágjuk. Beszórjuk kakukkfűvel, megsózzuk, és elkeverjük olívaolajjal. Hozzáadunk 2 összezúzott fokhagymagerezdet, és egy rétegben sütőpapírral bélelt tepsire terítjük. 220 fokos sütőben 30 percig sütjük.

2. 25 dkg zöldspárga végeit letörjük, és 10 percig hideg vízben áztatjuk. (Ettől zöld marad sütés közben).

3. 25 dkg túrót lapos koronggá formálunk, megszórjuk sóval, reszelt citromhéjjal, és borsot darálunk rá bőségesen. Olivaolajat öntünk rá.

4. A spárgát leszárítjuk, összekeverjük 20 dkg mélyhűtött zöldborsóval, sózzuk, ráreszelünk 1 gerezd fokhagymát, és kevés olivaolajjal összekeverjük.

5. Ha a 30 perc letelt, a sütő hőmérsékletét 200 fokra csökkentjük. A tepsi közepén félrehúzzuk a krumplit, és odatesszük a túrókorongot.* A krumpli tetején elosztjuk a spárga-zöldborsó keveréket, és még 20 percig sütjük. 

6. Ha kész, a túrót meglocsoljuk citromlével., és olívaolajjal.

*Az eredeti receptben egy 250 g-os ricotta szerepel.