Eleanor Brown
Nyakunkon a boldogság című regényéről valamelyik blogon olvastam, de visszatartott a lehetetlen magyar cím, és a még lehetetlenebb borító. Az alapötlet nagyon tetszett, nyilván. Shakespeare-kutató apa, aki Shakespeare-hősnőkről nevezte el a lányait, és ez nyomot hagy a lányok egyéniségén. Ez mind jól hangzik, de a könyv ennél sokkal nagyobb mulatság, még egy olyan átlagos Shakespeare-ismeretekkel rendelkező olvasónak is, mint én vagyok.
Merel nagy Shakespeare-rajongó volt a maga idejében, kiváncsi vagyok, ő mit szólna a történethez.
Kezdjük a címmel. Az angol eredeti (
The Weird Sisters) többször feltűnik a szövegben, a három lány közös jellemzésére
vészlányok változatban, nyilván a
Macbeth vészbanyáira rímelve. A lányok nevei Rose, Babb és Cordy, de ezek az eredeti nevek becéző ferdítései. Ha elfogadjuk, hogy a név megjelöl (Nomen est omen.), akkor ebből sok minden következik, jobban mondva, a szerző jól csűri-csavarja az irodalmi, és a hétköznapi pszichológiát is. Rose-t az
Ahogy tetszik Rosalindájáról nevezte el az apja, aki egyetlen leánya volt apjának. Rose legnagyobb sérelme szüleivel szemben, hogy kitaszították abból a paradicsomi állapotból, amelyet egyetlen gyerekként három évig élvezett. Persze, ugyanolyan control freak, mint Rosalinda volt a darabban. Nem nyugodna addig, míg a szerelme, akivel tényleg szeretik egymást, olyan nem lenne, és azt nem tenné, amit ő akar.Szülei házát csak ő tudja rendben tartani és a nővérei sorsát is el tudja igazítani. Babb névadója Bianca volt a
Makrancos hölgyből, második gyerek a nővére és húga árnyékában, a jó kislány. És mint ahogy Bianca a darab végén egy kicsit elkanászodik, úgy Babb is felvette a tékozló lány jelmezét, és a messzi New Yorkban, majd ismét otthon megpróbál nagyon más lenni, mint a nővérei, és mint saját maga. Ami egy idő után kényelmetlen lesz, nagyon. Ki másról is kaphatta volna a nevét a harmadik és legkisebb lány, mint a leghíresebb harmadik és legkisebb lányról, Cordéliáról a
Lear királyból. Csodálatos érzelmi biztonságban gázol át az életen Cordy, nem kis felelőtlenséggel, persze, és végül ő esik ki Apuci kegyeiből, de csak azért, hogy a végére még biztosabban visszakerüljön.
Nekem nincs testvérem, és látva körülöttem a konfliktusokkal terhelt testvéri kapcsolatokat, végre ahelyett, hogy úgy érezném, kimaradok valamiből, azt tudom mondani, hogy ettől szerencsére megkímélt a sors. Szóval, kívülállóként úgy látom, hogy Brown jól írja le azt a dinamikát, ami a testvérek viszonyát jellemzi. Egyrészt a teljes bizalmat, másrészt a féltékenységet, és azt az állandó készenlétet, amivel a nővérek az egymás közötti és a szülőkkel szembeni pozíciójuk változásait figyelik és reagálnak rá. Nagyon szórakoztató módszert választ erre a szerző. A mindentudó elbeszélő a három lány közös tudatából közvetíti a történetet. Nem tudjuk mit gondol az apa, az anya, a szeretők és szerelmek, de mindegyik lány lelkiállapota és motivációi részletes leírásra kerülnek, sokszor használva alanyként a
nővérünk kifejezést.
A fülszöveg azt ígéri, hogy a szereplők Shakespeare-idézetekkel kommunikálnak egymással. Ez azért enyhe túlzás, de a könyv végén elég bőséges az az idézetgyűjtemény, amelyben az éppen adódó helyzetekre a szereplők által alkalmazott idézeteket gyűjtötte ki a fordító vagy a szerkesztő, megadva a darab címét, az idézet pontos helyét, és a fordítót is. A kedvencem az, ami így kezdődik: "A dobba! Kiáltsd: Bátorság!..." (A
VI. Henrik III. részéből való). Nyilvánvaló, hogy a szerző is Shakespeare rajongó, vagy legalábbis Shakespeare-ből írta a szakdolgozatát.
Természetesen
minden jó, ha vége jó, sőt egy újabb Shakespeare-név kerül kiosztásra. Az nem derül ki, hogy kislány, vagy kisfiú kapta, de Ariel, neváhez illően elhozza a családba a konfliktusok többségének megoldását.
Hát ez a borító sem sokkal jobb...
