A Föld körül 8.

 

Új életem Londonban

Az  Oriole Plymouthban kötött ki. Búcsút vettem a matróztársaimtól, akikkel megosztottam a legénységi függőágyakat, az egyszerű ételt, és a nehéz munkát. Vonattal Londonba utaztam. Elkezdődött életem új szakasza. William Fogg megszűnt létezni, a helyén Phileas Fogg tűnt fel, és mindent meg akartam tenni azért, hogy az ő élete alapjában különbözzön elődje életétől. Ehhez megvoltak a lehetőségeim, de nem akartam elkapkodni a dolgot. Egy viszonylag egyszerű hotelben szálltam meg a Piccadilly közelében.

Érdeklődtem, hol készíttethetnék igazán elegáns és jó minőségű öltözéket, és a hotel portása kicsit bizalmatlanul, de a Saville Row-ra irányított. Úgy vettem észre, nem nézi ki belőlem, hogy megbírok az ottani árakkal, és talán arra számított, hogy megszégyenülve térek vissza. Nem tudhatta, hogy engem meglepetés már nem érhetett. Pénzem a fényűző élethez szükségesnél több volt, és épp eleget tudtam arról, hogy milyen is egy gazdag ember viselkedése. Tudtam milyen képet akarok magamról mutatni: mindegy honnan szereztem, sok pénzem van, és ezzel azt teszek, amit akarok. A célzatos kérdésekre nem válaszoltam, de azt sejtetni engedtem, hogy a több rend elegáns öltönyt lesz hová fölvennem. Azt is megjegyeztem, méretvétel közben, hogy eddig nem találtam magamnak megfelelő házat Londonban. Elsoroltam az igényeimet, amelyek  nem voltak szerények, de egyértelmű volt, hogy a magamfajta úriembernek komoly elvárásai vannak. A szabóság vezetője ajánlott néhány ügynökséget, de arra is felhívta a figyelmemet, hogy az utca elején a hetes számú ház régóta kiadó. Elegáns a környék, a ház nagy és tágas, igényesen berendezve. A házban halt meg Sheridan, a híres angol szónok, igaz, azóta több bérlője is volt. A ház előtt sétáltam vissza a fogadóba. Impozáns, ötemeletes épület volt, a hatodikhoz az alagsori konyhába vezetett le a bejárat mellett egy lépcső. A hátsó kertben sokféle növény burjánzott. Az a fajta angol kert volt, ami látszólag elvadult, mégis pontos tervezőmunka alapján alakult ki. Két erkély is volt a házon. Úgy véltem, hogy az első emeleti kőpárkányos nagyobbik a fogadószobából nyílik, míg a fölötte lévő szinten a fő hálószobába vezethetett a kisebb, vasrácsos erkély. Elegáns volt maga a ház is, minden tervemnek megfelelt. Másnap felkerestem a szabó által említett ügynökségeket, és a másodiknál, hosszas válogatás után megállapodtam a Saville Row-i ház mellett, ahová a következő hónapban be is tudtam költözni. Addigra elkészültek az öltönyeim, amelyeket már az új lakcímemre küldettem. Rendeltem még cipőket, fehérneműt, különböző kalapokat, és olyasmit is, ami még sohasem volt a birtokomban: több sétapálcát. Szerény szállásomat minden különösebb ceremónia nélkül hagytam el. Mikor a számla rendezésekor megkérdezték a címemet, ahová a postámat utánam tudják küldeni, röviden csak annyit feleltem: nem kívánom megadni. Nem mintha egyetlen levelet is kaptam volna a hotelben töltött hetek alatt, és nem számítottam arra, hogy akár  egyetlenegyet is fogok kapni új, divatos címemre. És ez így volt jól.

Már beköltözésem másnapján a Baring testvérek bankházába hajtattam bérkocsin. Gondosan kiválasztottam a délelőtti alkalomhoz való öltözetet, a hozzávaló kalapot, és sétapálcát. Ahogy megmondtam a nevem, és a bankigazgatót kérettem, a portás nem látszott különösebben megrendülni, de ahogy kijött az igazgató irodájából, már sokkal mélyebben hajolt meg, és nagyságos úrnak szólított. A tanácsteremben, ahová bevezettek, hamarosan megjelent az egyik Baring fivér, és nagy lelkesen szorongatta a kezemet. A calcuttai és San Franciscói fiókokból nyilván megérkeztek már azok az átutalások, amelyeket ott rendeltem meg a bank pénztáraiba befizetett összegek alapján, és amelyek biztosították nekem, hogy a londoni központi fiókban bármekkora összeget felvehettem látra, pusztán a nevem bemondásával.

Miután megbeszéltük a rendszeres kiadások, a készpénzforgalom, és a befektetések ügyét, kéréssel fordultam Baring úrhoz. Mivel agglegény vagyok, nem akarok nagy háztartást vezetni, személyi szolgálatomra elég lesz egy inas, de az étkezéseket, és a társasági érintkezést szívesen bonyolítanám egy patinás klubban. Tudna-e Baring úr javasolni ilyet, és amennyiben igen, lenne-e ajánlóm a tagfelvételkor? Baring úr nem habozott, és a Reform Clubot ajánlotta, ami ráadásul sétatávolságra volt új otthonomtól. Mire a klub tagfelvételi értesítése megérkezett, már alkalmaztam is egy inast. James Forster jó ajánlólevelekkel rendelkezett, de jó néhány hónapba telt, mire sikerült maradéktalan megelégedésemre végeznie a munkáját. Elvártam tőle, hogy minden személyem körüli teendőt ugyanabban az időben, ugyanúgy végezzen, beleértve a reggeli tea felszolgálását, a lágy tojás főzési idejét, és a fürdővíz hőfokát is.

Végül kialakult a napirendem. A reggeli elfogyasztása és a  84 Fahrenheit fokos fürdő után felöltöztem, elsétáltam a Reform Clubba, ahol mindig ugyanabban az időben, ugyanannál az asztalnál ebédeltem és vacsoráztam egyedül. Az étkezések előtt és után újságot olvastam, és whisteztem. Mindig én nyertem, de a nyereségre nem volt már szükségem. Ezt a pénzt jótékonyságra fordítottam. A kártya most is szórakoztatott, a társalgás kevésbé, kivéve, amikor utazásról, vagy távoli tájakról volt szó. Éjfélkor értem haza, és másnap minden kezdődött elölről.

Végtelenül untam magam.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész         6. rész

7.rész

#30 könyv / 29. A könyv, amit nem olvastam el

Nagyon vártam ezt a könyvet. 

Az alatta lévő kettőt, A szépség vonalát és a The Swimming-Pool Libraryt  nagy élvezettel olvastam, de ennél nem jutottam tovább az első oldalnál.

Fogok még próbálkozni.

A Föld körül 7.

 

Átkelek a Csendes óceánon és a rövidebb utat választom hazafelé

A hazaindulás azt jelentette, hogy meg kellett kerülnöm a fél földgolyót, és az látszott praktikusabbnak, hogy nem visszafelé, hanem előre indulok. Úgy gondoltam, gyorsabban fogok haladni a Csendes óceánon, ezért Yokohamában egy útra szóló állást vállaltam a Chichester nevű gőzhajón. Nyilván egy útra sem kapitányként, sem első tisztként nem alkalmazott a társaság, amelynek ez a pompás hajó a tulajdonában volt. A gőzgépek mellett vitorlái is voltak, így erősen reméltem, hogy pár hét alatt San Franciscóba érkezünk. A feladataim nem voltak nehezek, tulajdonképpen a tisztek nekem továbbították a túlságosan egyhangú, vagy a képességeiket meghaladó feladataikat, és én ezeket mind megoldottam.

San Franciscóban elrendeztem a pénzügyeimet. A még nálam lévő, és ide utalt bevételeimet elindítottam Londonba, és vonatjegyet váltottam New Yorkba a Pacific Rail Road utasaként. 3786 mérföldet kellett megtennem vasúton, de ez az utazás nem volt veszélytelenebb, mint az átkelés a Malakai szoroson. Az út első szakaszát még mindig az indiánok és ragadozó állatok tartották ellenőrzésük alatt. Amíg a vonat Omahába nem ért, addig bármi előfordulhatott. Az indiánok megállítják a vonatot, és váltságdíjat követelnek, vagy köveket hengerítenek a vonat útjába, és élvezettel nézik, amint nagy csikorgással fékezve megáll. Még az a legszerencsésebb esemény, ha egy vonuló bölénycsorda kerül a vonat útjába, de akkor is több órát kell vesztegelni, míg a több ezer állat átvonul a síneken.

Hét napig tartott az út New Yorkba, és elmondhatom, hogy életemben nem töltöttem még ilyen kényelemben nemhogy hét napot, de kettőt sem. A nagy termes kocsi napközben alkalmas volt a kényelmes nézelődésre. Éjszakára az ülések függönnyel elválasztott diszkrét fekhelyekké alakultak, és az étkezőkocsi éjjel-nappal az utasok rendelkezésére állt. Csendes tervezgetéssel töltöttem az időt az utazás alatt. A kalandokból éppen elegem volt, kényelmesen akartam élni az életemet, amit az összegyűjtött pénzem biztosított számomra. Úgy kellett Londonba érkeznem, hogy senki se tudja, ki vagyok. Hogy William Fogg haló poraiból egyszer csak feltámadjon Phileas Fogg esq., vagyis nagyságos úr.

Eljátszottam a gondolattal, hogy jegyet váltok az első induló gőzösre, és végiglustálkodom az Atlanti óceánon való átkelést is, de még mindig William Fogg voltam, akinek meg kell dolgoznia a megélhetéséért és a jövőjéért. Elvetettem azt az ötletet, hogy tiszti rangomat felhasználva elszegődjek egy hajóra. Egyrészt így nehezebben találtam volna helyet, másrészt nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Ruháim, amikben már jó régóta utaztam, megsínylették az állandó használatot. Egyetlen táskám volt, amiben a tisztálkodó szereimen és egy váltás ingen kívül nem volt semmi. Beleolvadtam a rakparton őgyelgő tömegbe, és névtelen tengerészként hamarosan elindultam Anglia felé  az Oriole fedélzetén.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész         6. rész

#30 könyv / 28: Kedvenc romantikus könyv

 Kedvezményes ajánlat: egy regényben két romantikus történet, amelyek a legmeglepőbb módon szövik át egymást.

De senki nem gondoljon valami Mills & Boon, vagy Tiffany féle nyáladzásra. Az angol líra íródik újra, miközben az irodalomtudomány kap némi ejnye-bejnyét, és a Viktoriánus társadalom működését, hogy ne mondjam, képmutatását is elég jól megismerjük.. Hihetetlenül szórakoztató és elgondolkodtató. 

Készült belőle film, nekem még az is tetszett. (Magyarul Költői szerelem címen)

A Föld körül 6.

 

Kína felé veszem az irányt

Calcuttában válogathattam az állásajánlatok között, végül az Arethusa kapitányának mondtam igent, aki éppen Hongkongba készült egy nagyon fontos szállítmánnyal. Első tiszt lettem a hajón, ahol a fizetésem jóval magasabb volt, mint korábban, és olyan szerződést kötöttem, amelynek alapján a rakomány értékének ugyan alacsony, de tényleges pénzösszegben kifejezve nem megvetendő százalékát is megkaptam minden sikeres út után. Hogy mi volt a rakomány, azt pontosan csak a kapitány tudta, én a biztonságos navigálásért, az emberek beosztásáért és a feladatok számonkéréséért voltam felelős, ami nem volt kis feladat a viharos Malakai szorosban, és azzal a kevésbé válogatott legénységgel, ami arrafelé elérhető.

Itt is ugyanaz volt az alapelvem, mint korábban: mindenkinek el kell végeznie a feladatát maradéktalanul, ellenkező esetben a zsoldjával, vagy az állásával fizet a mulasztásért. Gyorsan szereztem tekintélyt, mert csak egyféle megoldást fogadtam el, minden helyzetben, a sajátomat, amely a tengeren mindig eredményre vezetett. Néhány év az Arethusán közelebb vitt a célomhoz, amikor egy rivális, és sokkal nagyobb tekintélyű kereskedőcég felajánlotta, hogy legyek az egyik hajójuk, a Phoebe kapitánya, amely a Sanghaj-Yokohama-Nagaszaki útvonalon szállított árut, és jól fizető utasokat is. A következő években számtalanszor megfordultam ezekben a kikötőkben.

Ez az új beosztás az anyagiak mellett más előnyökkel is járt. Kapitányként meghívhattam az asztalomhoz a tekintélyesebb utasokat. Azt nem éreztem feladatomnak, hogy én szórakoztassam őket, de erre nem is volt szükség, szórakoztattak ők engem. Eközben meg tudtam figyelni az öltözködésüket, beszédmódjukat, viselkedésüket, hogyan használták az evőeszközöket, hogyan választották ki a megfelelő bort és szivarokat a nem túl gazdag választékból, de főleg azt, hogy az urak milyen módon kezdeményeztek társalgást a hölgyekkel, hogyan tüntették ki őket a figyelmükkel, és egymás között hogyan érzékeltették, hogy tudatában vannak a saját és a többiek társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetének.

Kapitányként az egyenruhám felmentett az alól, hogy ezekben a játszmákban részt vegyek, és nagyon jól láttam, hogy az asztalomhoz invitált gazdag hölgyek milyen leplezetlen kíváncsisággal figyelnek, bár néhány esetben inkább más szó írta volna le a viselkedésüket. Én mindegyikükkel udvarias voltam. A vidékünkre jellemző kiejtést régen elhagytam, és tudatosan csiszoltam a beszédemet semleges hangzásúra, a viselkedésemet pedig az ilyen körökben elvártra, ezért bármilyen társaságba be tudtam illeszkedni. De nem akartam semmilyen bonyodalmat, ami a terveimet veszélyeztetné, ezért a gáláns, de tartózkodó bókokon kívül  nem merészkedtem veszélyes vizekre hölgytársaságban. Megtakarításom, vagy már lassan nevezhettük a vagyonomnak is, szépen gyarapodott, ezért úgy döntöttem, hazafelé indulok.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész        5. rész

 

#30 könyv / 27: Kedvenc sci-fi/fantasy

 

Ez a könyv a közeli jövőben játszódik, ahol az élelmiszerek szintetikusan készülnek, és minden is megoldható. Például az időutazás, memóriatörlés, ilyenek. Véletlen, hogy az időutazás egyik kitalálója Jane Austen rajongó, és egymás után küldi a missziókat a 19. század eleji Angliába, hogy ismerjék fel az írónő korai halálát okozó betegséget, ha lehet, gyógyítsák is meg, így adva lehetőséget újabb művek születésére és a félbehagyottak befejezésére. Ez nem veszélytelen vállalkozás, mert minden időutazás, legyen az bármely korba, és bármely helyre vezető, megváltoztatja valamilyen mértékben a jelen arculatát.

Egy orvosnő és egy színész indul el az 1815-ös Londonba, ahol először a bankár Henry Austent, Jane bátyját kápráztatják el vagyonukkal, szépségükkel és barátságuk felajánlásával. Majd Henry javaslatára megismerkednek elvonultan élő nővérükkel, és a vidék, Chawton falucska annyira megtetszik nekik, hogy oda is költöznek, és végül háborítatlan fél évet töltenek ott. Eközben a két időutazó egymásba szeret, szoros barátságot köt Jane-nel, és még a titokzatos betegséget is diagnosztizálják. Mielőtt az időablak bezárul, javasolnak egy egyszerű kezelést, amellyel a krónikus betegség halálossá válása elkerülhető, és huss, már el is tűnnek. 

Visszatérve megtudják, hogy Jane Austen megérte a nyolcvanas éveit, és írt még tizenhét (17) regényt. Ezzel el is vesztette azt a misztikus érdeklődést, amellyel a munkásságát kísérte a közvélemény, és amely most a Bronte-nővérek felé fordult. Az időutazókat félrértések tömkelege, és a memóriatörlés várja, de egymástól függetlenül mindketten ugyanoda mennek vissza búcsúlátogatásra, ahol boldogok voltak. 

Ebből a véletlen találkozásból születik egy olyan utolsó fejezet, ami még Jane Austennek is tetszene. Én odavoltam érte.

Úgy lefordítanám ezt a könyvet. Vajon melyik kiadó kapna rajta? 

A Föld körül 5.

 

Indiába hajózom

A Sutherland volt a következő hajó, amelyen szolgáltam. Hadnagyként már inast is tarthattam, ami az első időben inkább teher volt, nem pedig a kényelmemet szolgálta. Elég nehéz volt megértetni a próbálkozókkal, hogy a lágy tojásnak négy percig kell főnie, és nem ötig, vagy hatig. A fürdővízbe merített hőmérő sem csupán dísz, vagy játék, hanem műszer, amelynek éppen annyit kell mutatnia, amennyit előírok, és nem tíz fokkal többet, vagy kevesebbet. A pontosságra vonatkozó elvárásaimat könnyű volt a hajón teljesíteni, de még ezzel kapcsolatban is sokszor kellett a kikötőkben kényszerűen egymást váltó embereket emlékeztetni az elvárásaimra.

Mindezek a kellemetlenségek nem homályosították el a várakozásaimat India felé hajózva. A hatalmas félsziget, amelyet szubkontinensnek is neveznek a földrajztudósok, a brit Korona fennhatósága alatt állt, már több, mint tíz éve. De előtte megcsodálhattam a modern tudomány és technika legnagyobb csodáját, a Szuezi-csatornát. A sivatagba vágott vízi országút végtelenül széles volt, a hajónk mellett kényelmesen elhaladt a szembejövő vízi jármű, miközben figyelhettük a part menti élet változatosságát. Sivatag váltotta az oázisokat, és teveháton ülő burnuszos beduinok kísérték az utunkat.

A Sutherland  különböző feladatokat teljesített az Indiai óceánon, és a brit fennhatóság alatt álló kikötőkben. Az 1857-es szipojlázadás után a Brit Kelet-Indiai Társaság jogai átszálltak a Koronára, és ez a Királyi Tengerészetnek is komoly feladatokat adott. Láttam a gazdagságot, a maharadzsák kezében, és az egyre szaporodó javakat a Rádzs, az indiai gyarmatot irányító tisztviselők tevékenysége, és a Korona  befektetéseinek eredményeképpen. Épült a szubkontinenst átszelő vasútvonal, amely a Szuezi-csatornához hasonlóan jelentősen lerövidítette a Távol-keletre vezető utat. Láttam ugyanakkor, hogy ez nem mindenki számára jelentett egyetemes jót. Például időről időre felütötte a fejét az éhínség, amelyek megelőzésében és megoldásában nem volt mindig eredményes az intézményrendszer, köszönhetően a tisztviselők és a helyi uralkodók közötti ellentmondásos viszonynak. Nagy előrelépés volt, amikor Lord Bentinck, India kormányzója betiltotta a satit, az indiai feleségek rituális öngyilkosságát férjük halotti máglyáján. De ez a barbár és pogány hagyomány még egy ideig tovább élt, és csak Napier kormányzó tevékenysége nyomán sikerült majdnem teljesen eltörölni. Azt hallottam már akkor is, hogy egyes eldugott vidékeken még gyakorolják titokban  a tiltott rítust, és ez irtózással töltött el. Ez az irtózás és felháborodás vezetett azután életem egyik legkockázatosabb cselekedetéhez, miközben tanúja voltam egy elkábított fiatal nő erőszakos máglyára hurcolásának. De ez jóval később történt, és az életemre sorsfordító hatással volt, vagyis ismét bebizonyosodott, hogy végletes kockázatot csak végletes cél érdekében érdemes vállalni. Igaz, abban az esetben a végső cél még nem látszott, de visszanézve egyértelmű, hogy ennek a kockázatos cselekedetnek köszönhetem a családomat, feleségemet, és gyermekeimet.

De térjünk vissza indiai szolgálatomhoz. A Sutherlanden és az indiai kikötők angol kolóniáiban gyakran találkoztam magas rangú tisztviselőkkel és az arisztokrácia képviselőivel, és mindig megcsodáltam makulátlan öltözéküket, finom modorukat, kifinomult életmódjukat. Erős szándék élt bennem, hogy egy napon közéjük tartozzam. Ezt a vágyat talán már a Mirandával való barátságom napjai óta dédelgettem magamban, titokban arra vágyva, hogy elegáns úrként méltó legyek hozzá. Nem feltétlenül férjként, hanem egyenrangú félként, akit nem lehet megvetni a származása, vagy iskolázatlan beszéde miatt. Később Miranda alakja elkopott az emlékeimben, és amikor a terveimen gondolkodtam, már nem a neki való megfelelés, hanem egyértelműen a társadalmi emelkedés volt a célom.  A kártyanyereségeimet, és a zsoldom nagy részét a kikötőkben nyílt angol bankfiókokban helyeztem el, különösen előnyben részesítve a Baring fivérek intézményét, amelynek megbízhatóságát mindenki dicsérte, aki kapcsolatba került velük.

Egy idő után azonban beláttam, hogy bármilyen jó is a kártyaszerencsém, a Királyi Tengerészetnél nem fogok meggazdagodni, ezért tervezni kezdtem, hogy jövedelmezőbb beosztást keresek a kereskedelmi hajózás területén. Azt még megvártam, hogy korvettkapitányi előléptetésem megérkezzen, majd kérvényeztem nyugdíjazásomat. Tizenöt évet töltöttem a Királyi Tengerészetnél, és az ez után kapott nyugdíjamat teljes egészében befektetésekre tudtam ettől kezdve fordítani. Minden  pénzemet a calcuttai Barings fiókba  utaltattam, majd ezt a pénzt egy olyan londoni befektetési számlán helyeztem el, amely a jövőmet volt megalapozandó. Ennek érdekében, egyelőre csak a bankszámla tulajdonosaként, elhagytam a pórias William nevet, és a bankfiókban Phileas Foggként jelentkeztem be. Hogy hol hallottam ezt a fellengzős és ritka nevet, magam sem tudom, de biztos voltam benne, hogy egy vagyonos úriembernek csakis ilyet viselhet.

1. rész        2. rész        3. rész        4. rész

#30 könyv /26: Kedvenc életrajzom

 Természetesen Virginia Woolf valamelyik életrajza. Bármelyik.

Azért választottam Anthony Curtis könyvét, mert tárgynak is gyönyörű, szépiaszínű fotókkal, a címlapon Vanessa Bell festményével, vastag papíron, szokatlan arányokkal. Elegáns darab. Szurkálódós kommentet írtam róla az amazonon, de nem volt igazam, beismerem. Ez az életrajz azoknak készült, akik még nem ismerik Woolfot, és olvasmányos, de részletes és pontos  képet kaphatnak belőle az írónőről. Nekem akkor kicsit másra volt szükségem, ezért voltam türelmetlen, de ha most bármikor előveszem, nagyon élvezem akkor is, ha csak egy részletet olvasok el belőle.

A Föld körül 4.

 

Bejárom a Földközi tengert

A Scylla kiszolgált öreg bárka volt. Még Nelson idejében készült, és részt vett a Napóleon elleni háborúban, eljutott távoli vidékekre, és most kisegítő feladatokat végzett. Anglia és a Földközi tenger kikötői között ingáztunk. Az ott állomásozó hajóknak vittünk utánpótlást, postát, a tiszteknek luxuscikkeket, cseréltük a felszerelést. A legjobb lehetőség volt begyakorolni a tengeri rutinfeladatokat, megismerni a kikötőket, a nehezebben hajózható áramlatokat. Gibraltár olyan ismerős lett számomra, mint a szülőfalum. Marseille-ben úgy eligazodtam, mint Himley Hall parkjában. Málta második otthonom lett, és Észak-Afrika kis kikötői mind emlékezetesek valamilyen kaland miatt, amikbe a többi fiatal tiszttel együtt vetettem bele magam. A kalandokba beletartozott a színes bőrű lányokkal való játékosabb vagy éppen komolyabb enyelgés, ami jó volt, amíg tartott, de az utána következő üresség riasztott, és később nem is kerestem ezeket a lehetőségeket.

A ráérős szolgálat lehetőséget adott arra, hogy felfedezzek magamban egy olyan képességet, amely kihatott egész későbbi életemre, és az alapja lett annak az életformának, amelyet magamnak választottam, és lehetővé tette életem nagy kalandját, ami hozzásegített, hogy családot alapítsak. Banális, de kiderült, hogy remek érzékem van a kártyához, és a szerencsém játék közben sohasem hagyott el, a mai napig sem.  Játszottam mindenféle játékot az egyszerű hazárdjátékoktól a whistig és a skatig. Mindig pénzben, és sokszor nagy tétekben. A zsúfolt hajón gyakran egyedüllétre vágytam, és a kártyaszerencse révén szerzett tekintélyem eredménye volt, hogy nem gúnyoltak emiatt, hanem békén hagytak.

Az ismerős útvonalakon való hajózás lehetővé tette, hogy tengerészi képességeimet és tudásomat tovább tökéletesítsem, és megtanultam olvasni a természet jeleit, a tengeráramlásokat, a szelek változását, és ezek az összetett tapasztalatok nagy magabiztosságot adtak nekem, és további tekintélyt a matrózok, és a tiszttársaim előtt.

Továbbra is kényes voltam a makulátlan külsőmre, a kabinom rendjére, az étkezések pontosságára, de mindenekelőtt a szolgálati szabályzat betartására. Szerencsére megvolt bennem a kockázatvállalás képessége is, és gyakran emlékeztem vissza apám Francis Crozier és James Clark Ross kapitányokról szóló történeteire. A Déli sark felé hajózva többször kerültek olyan helyzetbe, amikor csak a gyors döntések és a hidegvér mentették meg a hajókat és a legénységet. Úgy gondoltam ezekre az esetekre, mint annak a példájára, hogyan lehet elmenni a végsőkig, de csakis egy végletes cél érdekében. Alapelvemmé vált, hogy ne aggódjam olyan dolgok miatt, amelyekre nincs hatásom, de minden követ megmozgassak akkor, ha valóban tenni tudok valamit.

Néhány év után úgy éreztem, nagyobb utakra és nagyobb feladatokra  is vállalkozhatok. Hadnagyi kinevezésemet még a Scyllán kaptam meg, és a következő poszt sem váratott sokat megára. Úgy éreztem, kinyílik előttem a világ, de ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. 1869-ben megnyílt a Szuezi csatorna, ami akadálytalan átkelést biztosított India felé.

1. rész             2. rész          3. rész

Pirított szalonna

Ez nem a férjem kedvenc reggelije (de igen), hanem egy elég jó sütemény, igazi crowd pleaser. Egy rokonnál ettük mindig, de miután az illető rájött, hogy ez a kedvencünk, különösen a gyerekünké, nem sütötte többet. Azért írom le, hogy hozzáférhető legyen, ha valamelyikünk egyszer elkészítené.

Ez a nagy gáztepsire való mennyiség, egy kisebb tepsiben készítve a fele is bőséges adag.

Pirított szalonna

 4 tojás sárgájához 10 evőkanál vizet adunk, és 30 dkg cukrot. Ezt jól kikeverjük, azután hozzáadunk 20 dkg lisztet és 10 dkg darált diót, 2 teáskanál sütőport, a 4 tojás habját és 175 fokon sütjük. 

Közben 5 evőkanál lisztet sűrűre főzünk fél liter tejjel, 10 dkg darált dióval és 1 csomag vaníliás cukorral. 25 dkg vajat habosra keverünk 25 dkg porcukorral. Rummal ízesítjük. Ha a  tejes krém kihűlt, összekeverjük a vajas cukorral. A krémet a hideg tészta tetejére kenjük, és csokimázat teszünk rá.

Lehet kókusszal is készíteni, akkor a tésztába és a krémbe dió helyett kókuszreszeléket teszünk, és a tetejére csokimáz helyett kókuszreszeléket szórunk.