A Föld körül 3.

 

Tengerre szállok

Tizenkét éves koromban lettem hajósinas. Apám megértette velem, hogy csak rajtam áll, mi lesz belőlem. Ha szorgalmas leszek, és törekvő, akkor kapitány is lehetek. Apám mindig Francis Crozier kapitányt hozta fel példának. A kapitány több hajóján szolgált, és a Terroron eljutott vele a Déli-sarkra és Ausztráliába is. Mivel apám felnőttként lett tengerész, ennek előnyei, és hátrányai is voltak a számára. Nagyapám mellett kitanulta az ácsmesterséget, így szakmunkát végzett a hajón, ami a közönséges matrózok, és a hajósinasok fölé emelte. Ugyanakkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy nincs számára előrelépés. Tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy krízishelyzetekben briliáns megoldásokkal állt elő, de ha nem esik a lábára az elszabadult árboc, akkor az idők végeztéig a szekercéjével felfegyverkezve végezte  volna nehéz, és sok találékonyságot igénylő munkáját. De akkor én sohasem jövök világra.

Crozier kapitány nemcsak apám megbecsülését vívta ki tehetségével és bátorságával. Az Admiralitás is megbecsülte a tisztet, aki tizenhárom évesen lett hajósinas, tizenhét évesen tiszthelyettes. Ír volt. Minden útjára jelentős italtartalékkal érkezett, és voltak napok, amikor egy teljes palack whiskyt kivégzett, miután letette a szolgálatot. Már pályája elején eljutott arra a földre, amely a sírja lesz, de azt ma sem tudjuk, hogy ez a tengeren, vagy a szárazföldön van. A Fury nevű hajón szolgált. Ennek ugyanaz volt a megbízatása, mint később a Terrornak, amellyel Crozier örökre eltűnt a Föld színéről: meg kellett találnia az Északnyugati átjárót, de ez sem akkor, sem később sem sikerült.

Apám 1837-ben találkozott vele, amikor  felvették a Cove-ra hajóácsnak, amelynek frissen kinevezett első tisztje Crozier volt.  Ettől kezdve apám követte őt, bármelyik hajóra is vetette a sorsa. Megjárták együtt az Északi sarkot, majd amikor Crozier kapitány lett a Terroron, délnek indultak két hajóval James Clark Ross parancsnoksága alatt, aki az Erebust vezényelte. 1843-ban tértek vissza, miután félévet töltöttek Ausztráliában, és végighajóztak az Antarktisz partja mentén, ahol jó néhány természeti képződményt fedeztek fel, és neveztek el a hajóik, saját maguk, és az Admiralitás vezetői után. A Falkland-szigetek érintésével tértek haza. Apámat hazatérése után, a portsmouthi kikötőben érte a baleset, ami véget vetett hajóácsi pályafutásának. Ennek az utolsó kalandos utazásnak az emlékei tartották benne a lelket, ha a faluban nehéz volt az élet, és ezeket az emlékeket mesélte nekem újra és újra. Így én magam is alig vártam, hogy részesei legyek hasonló kalandoknak.

Apám mindig azt mesélte, hogy majdnem megszakadt a szíve, amiért a balesete megakadályozta, hogy csatlakozzon Crozier kapitányhoz a legnagyobb vállalkozásában, amikor a Terror ismét északnak indult, ezúttal Sir James Franklin parancsnoksága alatt, ismét az Erebus testvérhajójaként. Az Admiralitás, a  kapitányok, de az összes matróz is nagy reményeket fűztek az expedícióhoz. Biztosak voltak abban, hogy ezúttal megtalálják az Északnyugati átjárót. Amikor már én is hallhattam a történetet, az expedíció hajóinak több éve nyoma veszett. Utoljára Grönland partjainál látták őket, amikor utoljára találkoztak brit hajókkal. Apám mindig Sir James Franklint okolta a kudarcért, vagy inkább szerencsétlenségért, hiszen belegondolni is szörnyű, mi történhetett az emberekkel az Északi sarki télben. Én magam is láttam hihetetlen dolgokat, de egyik sem tűnt olyan szörnyűnek, mint az elképzelt éhezés, a fagyhalál, sőt a kannibalizmus. Míg Croziernek a józan ítélőképességét, kitartását, és töretlen bátorságát, James Clark Rossnak a vakmerőségét és tengerészi zsenialitását dicsérte apám. Ezeknek a tulajdonságoknak mindketten számtalan jelét adták a Déli sarki expedíció alatt. Apám mindig azzal zárta az emlékezést, hogy Clark parancsnoksága alatt épségben kiértek volna a hajók a Csendes óceánra, míg Franklin parancsnoki képességei felől nem volt meggyőződve. A véleménye megalapozott lehetett, hiszen Franklin Ausztráliában teljesített diplomáciai szolgálatot, amikor a Ross-Crozier expedíció ott tartózkodott több hónapig, és apám hallhatott eleget az ottani ügyekről. Crozier egyedülálló volt, de Rosst várta a menyasszonya, aki a több éves jegyesség után a házasság feltételéül azt szabta, hogy Ross nem száll többé tengerre. Így is lett. Az Admiralitás gazdagodott egy kiváló főtiszttel, és ez valószínűleg a két hajó legénységének életébe, és a Korona felmérhetetlen veszteségébe került.

Tizenkét éves voltam, amikor a Vanguardra kerültem hajósinasnak. Nehéz volt a sovány és kistermetű gyereknek a kiszabott feladatokat elvégezni, de szívós voltam, nem panaszkodtam, és tűrtem a nagyobb fiúk gonoszságát. Ha némelyik rosszindulatú tréfájuk rosszul sül el, akkor hamar mehettem volna vissza a falumba fél kézzel, fél lábbal, nyomorékon. De fürge voltam, és mindig a legrosszabbra számítottam. Ez addig tartott, amíg a falábú fedélzetmester felügyelete alatt el nem kezdtük az elméleti ismereteket tanulni. Kiderült, hogy kivételesen jó érzékem van a számokhoz, gyorsan megtanultam az eszközök használatát. Bármilyen feladatot adott is Mr. Quimper, mindig az lett a vége, hogy az én képzeletbeli hajóm pontosan  célba ért a földgolyó túlsó felén, míg a többiek rossz számításaikkal arra ítélték magukat, hogy az ítélet napjáig keringjenek az Óceánokon, szárazföldet sohasem látva. Így le tudtam rázni azokat, akik gyötörtek, és dicséretes gyorsasággal, olyan életkorban, ami Crozier kapitánynak is becsületére vált volna, tengerészkadét lettem, és megkaptam első kinevezésemet a Scyllára.

1. rész

2. rész