The Chemistry of Tears

Természetesen a cím fogott meg. Mindig hat rám, ha két világ találkozik, test és lélek, természettudomány és spiritualitás. Ezer éve egész életfilozófiát gyártottam Zanussi korai filmje, az Illumináció alapján, és titokban talán mai is elfogadom a gondolatait arról, hogy a tudás egy adott pillanatban határtalanná válhat.

Kettős történet játszódik le a könyvben. Catherine, aki egy nagy londoni múzeumban órarestaurátor, elveszti a szerelmét, aki félig-meddig kollégája volt a múzeumban, és tizenévig el tudták titkolni a kapcsolatukat. Vagy lehet, hogy mégsem. Amikor a nő szétesni látszik, főnöke és egyben a szerető barátja egy olyan munkával bízza meg, amely Catherine-t energiái összpontosítására kényszeríti, ugyanakkor azzal is szembesülnie kell, nem az övé az egyetlen veszteség*. A titokzatos szerkezet, amelyet romjaiból kell újra összeállítania, egy százötven éves automata, egy hattyú, amely egy képzeletbeli tóból halakat kapkod ki. A szétesett alkatrészek mellett ott van a tulajdonos naplója, aki kislánya halála után kisfia elvesztésével néz szembe. (Valószínűleg a tbc-s szoptatós dajka fertőzte meg mindkettőt.) A naplóból feltárul a kétségbeesés, néhány titokzatos sors, és sok viktoriánus élethazugság. Ahogy halad előre a munkával, Catherine szép lassan felépül. A világa sohasem lesz olyan, mint volt, de arra legalább rájön, hogy nem maradt teljesen üres Matthew halála után.

"...we talked about Matthew and I cried.
Eric handled all this rather well. He told me that tears produced by emotions are chemically different from those we need for lubrication. So my shameful little tissues, he said, now contained a hormone involved in the feeling of sexual gratification, another hormone that reduced stress; and finally a very powerful natural painkiller.
'What is that one called?' I asked.
'Leucine enkephalin,' he smiled. I wrote it down."

A szerzőtől az Oscar és Lucinda című könyvet olvastam eddig. A erősen túlírt könyvből közepes filmváltozat is készült. A The Chemistry of Tears sokkal feszesebb, mint az a regény és a két korszak összekapcsolásával különleges feszültséget teremt.

A hattyús automata pedig létezik. Ezüstszínű nyakát mindennap két órakor kinyújtja, és bekap egy halat, amely (csak a figyelmes nézők vehetik észre) egy óvatlan pillanatban nem be, hanem kicsusszan a hattyú csőréből.

Aki nem hiszi, járjon utána.

*Vagy áldott jó barátom HS mindig fülemben csengő szavaival: az ember nem egy bánatra termett.