James McAvoyon múlott főleg, de nemcsak rajta. Például Benedict Cumberbatch is játszott benne egy kis szerepet, nagyon fiatalon. Ugyanúgy a Vágy és vezeklésben is.
Most meg egy olyan mintakönyvet kaptam születésnapomra, amiből Benedict Cumberbatchot lehet kivarrni mint Sherlock Holmest, keresztszemes hímzéssel.
2020. július 28., kedd
2020. július 26., vasárnap
#30 könyv / 8: Egy megbízhatatlan elbeszélő
Ian McEwan Vágy és vezeklés című regényét olyan szerencsés időszakban olvastam, amikor volt időm, és energiám gondolkodni az elbeszélő személyéről, őszinteségéről, illetve az író őszinteségéről. Nem egyszerű eset.
A Rómeó és
Júliát tíz éves korom körül láttam először, fekete-fehér filmváltozatban. Az a
levél, amelyben Rómeó megtudja az igazságot, sosem jut el a címzetthez, ebből
lesz a tragédia. Ebben a filmben a szerzetes, aki a levelet hozza, a városba
érkezve látja, hogy elindul Júlia temetési menete, ezért visszafordul. Később
sosem tudtam a drámát, csak a boldog részig elolvasni, mondjuk Mercutio
haláláig. A filmeket pedig egyszerűen megállítom ennél a résznél. Nem vagyok
hajlandó elfogadni, hogy életek múlnak véletlenen, akár az irodalomban is.
Ugyanígy
kényszerítenem kellett magam, hogy ne lapozzam át a Vágy és
vezeklés második olvasásakor azokat az oldalakat, ahol úgy összesűrűsödnek a véletlenek,
hogy szinte fáj. Az író persze még rá is játszik erre: csak egy kis séta az
alkonyatban, de megtudjuk, hogy a későbbi években ez lesz a szabadság
szimbóluma a főhős számára. Vagy éppen a hős egyedül indul el, és az író
odabiggyeszti azt a kis fullánkos mondatot, hogy később majd rájön, ez
változtatta meg az életét. Mi még nem sejtünk semmit, de a baljóslat már ott
lebeg fölöttünk. Végül sikerült, a végére értem, viszonylag lelkiismeretesen.
Másodszor is meg kellett állapítanom, hogy nem voltak benne hamis hangok.
Mindaz a bonyodalom, amely első elmesélésre soknak hangzik, lélektanilag
hiteles.
Adott egy
kislány (1935-ben), aki igen keveset tud a testiségről. Nem ismeri fel a
vonzalom működését, és ettől teljesen megzavarodik. Ráadásul kettős
féltékenység dolgozik benne. A pár létrejöttekor elveszíti az anyaszerepet
betöltő nővérét, és azt a fiút, akire imádattal tekint. A
zavarodottságot fokozza a koraérett unokatestvér, aki alig titkolt szexuális
játszadozásba kezd szinte a kislány szeme előtt, és amikor rajtakapják,
továbbadja a felelősséget a tapasztalatlan gyereknek.
A
szerelmespár váratlan egymásra találása is értelmezhető abban a bonyolult
társadalmi és családi közegben,amelyben élnek.
A további
történet is koherens lélektanilag, sőt még akkor is az marad, amikor az író
megbillenti a szerkezetet az utolsó részben. Addig szerelmi történetként
olvassuk, de hirtelen elidegenedünk tőle, és a gondolatainkat más köti le.
Az eddigiekből az a bizonytalanságom tűnik ki, hogy nem látom tisztán, ki az
elbeszélő. Valóban egy mindentudó narrátor-e, vagy a könyvbeli író (akinek a
személye csak az utolsó oldalakon derül ki). Ebből fakadt a legnagyobb
kétségem: melyik a regénynek az a szintje, amely a regény univerzumában
valóság? Aki bele tud feledkezni egy könyvbe, meg fogja érteni a kérdést. Bár
úgy látszik, az író (McEwan) játszik velünk, mégis olyan karaktereket teremt,
amelyektől nem tudunk szabadulni.
A második olvasás
megint tovább vitt a regény értelmezésében. Most egyértelműen úgy látom, hogy
Briony Tallis regényét olvassuk, amely három részből áll: kezdődik 1935-ben,
folytatódik Dunkerque-nél, és véget ér Balham-ban, a metróállomás előtt. Ezt a
harmadik részt, a tulajdonképpeni kéziratot, lezárja az író monogramja, és a
befejezés helye és évszáma: B. T. London, 1999. A rövid utolsó részben
Briony felfedi a valóságot: a szerelmesek sohasem lettek egymáséi,
fiatalon és tragikusan elpusztult mindkettő.
McEwan
viszont, a valódi író, aki ezt az egész cselszövényt kitalálta, többször ad
kulcsot a kezünkbe ahhoz, hogy lássuk, Briony hol van információ híján.
Az utolsó
oldalon McEwan a képzeletbeli írónőt még tovább küldi: ha Brionynak lenne még ereje, írna egy új változatot,
amelyben nemcsak pár hónapot, hanem egy egész életet adományozna a hőseinek:
felvillantja Robbie és Cecília képét az éppen befejeződött születésnapi
ünnepségen...
Ezért nehéz
szabadulni ettől a könyvtől, mert minden szörnyűség ellenére mégis van benne
valami nagyon pozitív, valami rejtélyes erő.
Befejezésül
pár mondat a regény utolsó oldaláról (saját fordításban):
"Ha meghalok,
és Marshallék is meghalnak, és a regényemet végre kiadják, mindannyian csak úgy
fogunk létezni, mint az én kitalációim. Briony ugyanúgy a fantázia szüleménye lesz,
mint a szerelmesek, akik megosztották az ágyukat Balhamben és feldühítették a
szállásadónőt. Senki sem foglalkozik majd azzal, hogy milyen eseményeket, vagy
alakokat ábrázoltam hűtlenül, hogy megalkossam a regényt. Tudom, hogy mindig
van olyan olvasó, aki késztetést érez arra, hogy megkérdezze: Mi is történt
valójában? A válasz egyszerű: a szerelmesek élnek, és virulnak. Amíg egyetlen
példány is létezik, egyetlen gépirat a végső változatomból, addig az én
spontán, impulzív nővérem, és az ő orvos hercege túlélnek mindent, hogy
szerethessék egymást."
2020. július 1., szerda
#30 könyv / 7: Kedvenc címed
"Annak
a szuperméretű fekete lyuknak a rajongói, amelyet posztmodern regényként
ismerünk" (idézet a könyv amazon.com oldaláról, egy olvasói véleményből)
boldogok lehetnek ezzel a könyvvel, ahogy én is örülök annak, hogy szinte
véletlenül a kezembe került. Ha posztmodern az, amikor minden fejezetet nekem
magamnak kell beleszőnöm a történet szövetébe. Ha az író a végsőkig feszíti a
(rejtőzködő) történet lehetséges határait. Ha a regény a minden utáni
világállapotot fejezi ki, minden utáni eszközökkel, mert a minden: a Holocaust
és az atombomba után csak a legdurvább erőszak, és a legnyersebb pornográfia
írhatja le azt, ami a világgal történik.
Körülbelül a
századik oldalig tartott az az érzésem, hogy van néhány motívum, ami
magyarázatra szorulna, de onnan viszonylag könnyűnek tünt. Amikor az olvasás
befejeztével felvázoltam egy A4-es lapra a szereplők viszonyrendszerét, egészen
egyszerű dolgom volt. Az ötszázadik oldal körül még az is kiderült (amiben
pedig nem bíztam), hogy ki volt az a fiatal katona, aki megdugta Leni
Riefenstahl regénybeli alteregóját, Helena Gunát. Paulnak, az elbeszélőnek a
nagybátyja volt, akit szőke haja és magas termete miatt választottak ki erre a
hazafias tettre. Azt viszont senki sem tudta, hogy Helena már terhes, ráadásul
egy indiaitól, aki egy hindu templomban erőszakolta meg szakrális utazása
alatt. Így a barna bőrű gyermek Auschwitzba kerül, Mengele kezei közé, ahonnan
a magát De Heernek nevező többszörös identitású szereplő menti ki, hogy
évtizedekkel később megszülethessen Nebula, akiről Berlinben azt gondolják,
cigány, vagy török. Nebula végül Paulban találja meg azt a személyt, aki el
tudja csitítani a génjeiben hordott szörnyű bosszúvágyat. Ez a harmónia azonban
rövid életű, mert mindent beárnyékol az atombomba gombafelhője.
Zavaros?
Korántsem. És ez csak egy a könyvben futó, meg-megszakadó epizódok közül, bár
tagadhatatlanul az egyik legfontosabb. Paul inkább csak rezonőr ebben a
könyvben. Ő az, aki mindenkit ismer, aki itt-ott feltűnik a lapokon, de ő sem
tud mindent. Tudja, hogy Donatella kefél Nobel-díjas témavezetőjével , de nem
tudja, mi a közös kutatási témájuk. Lehet, hogy Donatella maga sem tudja.
Goldfarb professzor részt vett az atombomba megalkotásában. És ha közvetetten
is, de az atombomba fosztotta meg a szerelmétől és az elvetélt magzatától. Mi
akadályozná meg abban, hogy egy újat alkosson, hiszen nagyobb veszteség már
úgysem érheti? Jozef De Heer életútja tele van hihetetlen kanyarokkal, és csak
Nebula jön rá, hogy mindez csak fikció. A harmincas évek Berlinjét, az
auschwitzi Sonderkommandót, a Berlini Fal felépítését megírták már sokan, De
Heer csak őket idézi. De ez mind mindegy, mert Paul, Donatella és Nebula
kivételével minden és mindenki megsemmisül Berlin központjában abban a
robbanásban, amely létrehozza az antianyagot, a mágneses monopólust. A
hátralévő rövid időben, ami még jut nekik, Paul számba veszi, mije
maradt, és miközben szerelmeskedik Nebulával (nem kefél, nem dug: szerelmeskedik),
megérti, a világnak nem lesz vége. Soha.
A címen
sokat gondolkoztam. Néhány száz oldalon keresztül azt hittem, hogy arra utal,
az ember I*ten legutolsó és legkisebb teremtménye, minden tette ezt mutatja.
Még igazam is lehet. Vagy lehet ez a nagybetűs Omega, a létező legnagyobb
rejtély. Amely "nem más, mint a kozmosz jövőjét leíró paraméter. Ha Omega
kisebb, mint egy, a világegyetem nyitott, örökkön-örökké csak nőni fog. Ha
Omega nagyobb, mint egy, a világegyetem zárt, és egyszer majd újra
összezsugorodik, összeroskad a gravitáció ereje alatt, ponttá töpörödik,
egyetlen nagyon nagy fekete lyukká, és amikor már túlságosan nagy benne a
nyomás, talán bekövetkezik egy újabb ősrobbanás." Vagy az is lehet hogy ez
az a kisbetűs omega, vagyis ω, amely Goldfarb egyenletében szerepel, és amely a hasadóanyag kritikus
tömegének átmérőjét adja meg.
Figyelembe véve persze, hogy I*ten nem játszik
kockajátékot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)