2020. július 28., kedd

#30könyv / 9: Amikor a feldolgozás jobban sikerült

James McAvoyon múlott főleg, de nemcsak rajta. Például Benedict Cumberbatch is játszott benne egy kis szerepet, nagyon fiatalon. Ugyanúgy a Vágy és vezeklésben is.





















Most meg egy olyan mintakönyvet kaptam születésnapomra, amiből Benedict Cumberbatchot lehet kivarrni mint Sherlock Holmest, keresztszemes hímzéssel.

2020. július 26., vasárnap

#30 könyv / 8: Egy megbízhatatlan elbeszélő

Ian McEwan Vágy és vezeklés című regényét olyan szerencsés időszakban olvastam, amikor volt időm, és energiám gondolkodni az elbeszélő személyéről, őszinteségéről, illetve az író őszinteségéről. Nem egyszerű eset.






















A Rómeó és Júliát tíz éves korom körül láttam először, fekete-fehér filmváltozatban. Az a levél, amelyben Rómeó megtudja az igazságot, sosem jut el a címzetthez, ebből lesz a tragédia. Ebben a filmben a szerzetes, aki a levelet hozza, a városba érkezve látja, hogy elindul Júlia temetési menete, ezért visszafordul. Később sosem tudtam a drámát, csak a boldog részig elolvasni, mondjuk Mercutio haláláig. A filmeket pedig egyszerűen megállítom ennél a résznél. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy életek múlnak véletlenen, akár az irodalomban is.
Ugyanígy kényszerítenem kellett magam, hogy  ne lapozzam át a Vágy és vezeklés második olvasásakor azokat az oldalakat, ahol úgy összesűrűsödnek a véletlenek, hogy szinte fáj. Az író persze még rá is játszik erre: csak egy kis séta az alkonyatban, de megtudjuk, hogy  a későbbi években ez lesz a szabadság szimbóluma a főhős számára. Vagy éppen a hős egyedül indul el, és az író odabiggyeszti azt a kis fullánkos mondatot, hogy később majd rájön, ez változtatta meg az életét. Mi még nem sejtünk semmit, de a baljóslat már ott lebeg fölöttünk. Végül sikerült, a végére értem, viszonylag lelkiismeretesen. Másodszor is meg kellett állapítanom, hogy nem voltak benne hamis hangok. Mindaz a bonyodalom, amely első elmesélésre  soknak hangzik, lélektanilag hiteles.

Adott egy kislány (1935-ben), aki igen keveset tud a testiségről. Nem ismeri fel a vonzalom működését, és ettől teljesen megzavarodik. Ráadásul kettős féltékenység dolgozik benne. A pár létrejöttekor elveszíti az anyaszerepet betöltő nővérét, és azt a fiút, akire imádattal tekint. A zavarodottságot fokozza a koraérett unokatestvér, aki alig titkolt szexuális játszadozásba kezd szinte a kislány szeme előtt, és amikor rajtakapják, továbbadja a felelősséget a tapasztalatlan gyereknek. 

A szerelmespár váratlan egymásra találása is értelmezhető abban a bonyolult társadalmi és családi közegben,amelyben élnek. 

A további történet is koherens lélektanilag, sőt még akkor is az marad, amikor az író megbillenti a szerkezetet az utolsó részben. Addig szerelmi történetként olvassuk, de hirtelen elidegenedünk tőle, és a gondolatainkat más köti le.

Az eddigiekből az a bizonytalanságom tűnik ki, hogy nem látom tisztán, ki az elbeszélő. Valóban egy mindentudó narrátor-e, vagy a könyvbeli író (akinek a személye csak az utolsó oldalakon derül ki). Ebből fakadt a legnagyobb kétségem: melyik a regénynek az a szintje, amely a regény univerzumában valóság? Aki bele tud feledkezni egy könyvbe, meg fogja érteni a kérdést. Bár úgy látszik, az író (McEwan) játszik velünk, mégis olyan karaktereket teremt, amelyektől nem tudunk szabadulni.

A második olvasás megint tovább vitt a regény értelmezésében. Most egyértelműen úgy látom, hogy Briony Tallis regényét olvassuk, amely három részből áll: kezdődik 1935-ben, folytatódik Dunkerque-nél, és véget ér Balham-ban, a metróállomás előtt. Ezt a harmadik részt, a tulajdonképpeni kéziratot, lezárja az író monogramja, és a befejezés helye és évszáma: B. T. London, 1999. A rövid utolsó részben Briony felfedi a valóságot: a szerelmesek  sohasem lettek egymáséi, fiatalon és tragikusan elpusztult mindkettő.

McEwan viszont, a valódi író, aki ezt az egész cselszövényt kitalálta, többször ad kulcsot a kezünkbe ahhoz, hogy lássuk, Briony hol van információ híján. 

Az utolsó oldalon McEwan a képzeletbeli írónőt még tovább küldi: ha Brionynak lenne még ereje, írna egy új változatot, amelyben nemcsak pár hónapot, hanem egy egész életet adományozna a hőseinek: felvillantja Robbie és Cecília képét az éppen befejeződött születésnapi ünnepségen...
Ezért nehéz szabadulni ettől a könyvtől, mert minden szörnyűség ellenére mégis van benne valami nagyon pozitív, valami rejtélyes erő.

Befejezésül pár mondat a regény utolsó oldaláról (saját fordításban):

"Ha meghalok, és Marshallék is meghalnak, és a regényemet végre kiadják, mindannyian csak úgy fogunk létezni, mint az én kitalációim. Briony ugyanúgy a fantázia szüleménye lesz, mint a szerelmesek, akik megosztották az ágyukat Balhamben és feldühítették a szállásadónőt. Senki sem foglalkozik majd azzal, hogy milyen eseményeket, vagy alakokat ábrázoltam hűtlenül, hogy megalkossam a regényt. Tudom, hogy mindig van olyan olvasó, aki késztetést érez arra, hogy megkérdezze: Mi is történt valójában? A válasz egyszerű: a szerelmesek élnek, és virulnak. Amíg egyetlen példány is létezik, egyetlen gépirat a végső változatomból, addig az én spontán, impulzív nővérem, és az ő orvos hercege túlélnek mindent, hogy szerethessék egymást."

2020. július 1., szerda

#30 könyv / 7: Kedvenc címed






















"Annak a szuperméretű fekete lyuknak a rajongói, amelyet posztmodern regényként ismerünk" (idézet a könyv amazon.com oldaláról, egy olvasói véleményből) boldogok lehetnek ezzel a könyvvel, ahogy én is örülök annak, hogy szinte véletlenül a kezembe került. Ha posztmodern az, amikor minden fejezetet nekem magamnak kell beleszőnöm a történet szövetébe. Ha az író a végsőkig feszíti a (rejtőzködő) történet lehetséges határait. Ha a regény a minden utáni világállapotot fejezi ki, minden utáni eszközökkel, mert a minden: a Holocaust és az atombomba után csak a legdurvább erőszak, és a legnyersebb pornográfia írhatja le azt, ami  a világgal történik.
Körülbelül a századik oldalig tartott az az érzésem, hogy van néhány motívum, ami magyarázatra szorulna, de onnan viszonylag könnyűnek tünt. Amikor az olvasás befejeztével felvázoltam egy A4-es lapra a szereplők viszonyrendszerét, egészen egyszerű dolgom volt. Az ötszázadik oldal körül még az is kiderült (amiben pedig nem bíztam), hogy ki volt az a fiatal katona, aki megdugta Leni Riefenstahl regénybeli alteregóját, Helena Gunát. Paulnak, az elbeszélőnek a nagybátyja volt, akit szőke haja és magas termete miatt választottak ki erre a hazafias tettre. Azt viszont senki sem tudta, hogy Helena már terhes, ráadásul egy indiaitól, aki egy hindu templomban erőszakolta meg szakrális utazása alatt. Így a barna bőrű gyermek Auschwitzba kerül, Mengele kezei közé, ahonnan a magát De Heernek nevező többszörös identitású szereplő menti ki, hogy évtizedekkel később megszülethessen Nebula, akiről Berlinben azt gondolják, cigány, vagy török. Nebula végül Paulban találja meg azt a személyt, aki el tudja csitítani a génjeiben hordott szörnyű bosszúvágyat. Ez a harmónia azonban rövid életű, mert mindent beárnyékol az atombomba gombafelhője.
Zavaros? Korántsem. És ez csak egy a könyvben futó, meg-megszakadó epizódok közül, bár tagadhatatlanul az egyik legfontosabb. Paul inkább csak rezonőr ebben a könyvben. Ő az, aki mindenkit ismer, aki itt-ott feltűnik a lapokon, de ő sem tud mindent. Tudja, hogy Donatella kefél Nobel-díjas témavezetőjével , de nem tudja, mi a közös kutatási témájuk. Lehet, hogy Donatella maga sem tudja. Goldfarb professzor részt vett az atombomba megalkotásában. És ha közvetetten is, de az atombomba fosztotta meg a szerelmétől és az elvetélt magzatától. Mi akadályozná meg abban, hogy egy újat alkosson, hiszen nagyobb veszteség már úgysem érheti? Jozef De Heer életútja tele van hihetetlen kanyarokkal, és csak Nebula jön rá, hogy mindez csak fikció. A harmincas évek Berlinjét, az auschwitzi Sonderkommandót, a Berlini Fal felépítését megírták már sokan, De Heer csak őket idézi. De ez mind mindegy, mert Paul, Donatella és Nebula kivételével minden és mindenki megsemmisül Berlin központjában abban a robbanásban, amely létrehozza az antianyagot, a mágneses monopólust. A hátralévő rövid időben, ami még jut nekik, Paul  számba veszi, mije maradt, és miközben szerelmeskedik Nebulával (nem kefél, nem dug: szerelmeskedik), megérti, a világnak nem lesz vége. Soha.
A címen sokat gondolkoztam. Néhány száz oldalon keresztül azt hittem, hogy arra utal, az ember I*ten legutolsó és legkisebb teremtménye, minden tette ezt mutatja. Még igazam is lehet. Vagy lehet ez a nagybetűs Omega, a létező legnagyobb rejtély. Amely "nem más, mint a kozmosz jövőjét leíró paraméter. Ha Omega kisebb, mint egy, a világegyetem nyitott, örökkön-örökké csak nőni fog. Ha Omega nagyobb, mint egy, a világegyetem zárt, és egyszer majd újra összezsugorodik, összeroskad a gravitáció ereje alatt, ponttá töpörödik, egyetlen nagyon nagy fekete lyukká, és amikor már túlságosan nagy benne a nyomás, talán bekövetkezik egy újabb ősrobbanás." Vagy az is lehet hogy ez az a kisbetűs omega, vagyis ω, amely Goldfarb egyenletében szerepel, és amely a hasadóanyag kritikus tömegének átmérőjét adja meg.

Figyelembe véve persze, hogy I*ten nem játszik kockajátékot.