Nehéz döntés volt letenni valahol a századik oldal körül. A Titkos történet fontos könyvem volt még az első megjelenésekor, az Aranypintyért pedig egyenesen rajongtam.
Megvan, mind a harminc könyv.
Nehéz döntés volt letenni valahol a századik oldal körül. A Titkos történet fontos könyvem volt még az első megjelenésekor, az Aranypintyért pedig egyenesen rajongtam.
Megvan, mind a harminc könyv.
Kockázatot vállalok
A
fürdővíz lett a megmentőm.
Miközben
reggelenként felkeltem, megettem a négy perces lágy tojást, megfürödtem a 84
Fahrenheit fokos vízben, felvettem kifogástalan szabású öltönyömet,
sétapálcámmal elsétáltam a Reform Clubba, ahol vagy egyedül üldögéltem, vagy
ostoba beszélgetéseket folytattam ostoba emberekkel, akik ki sem dugták az
orrukat Londonból egész életükben, egyfolytában azon gondolkodtam, mi az, amit
annyira hiányolok. Nem jöttem rá. Ma már tudom, amikor itt van velem a
feleségem, a gyermekeim, és van egy barátom, akivel vannak olyan közös
élményeink, amikor egymásra támaszkodtunk, segítettük egymást, és tudjuk, hogy
bármikor újra számíthatunk egymásra. Körbe kellett száguldanom a Földet hetvenkilenc nap alatt, hogy rájöjjek, mit is
hiányolok valójában. Egy habókos képzeletű francia, akinek a könyveiben főleg
holdutazásról és tenger alatti városokról esik szó, megírta ennek a hetvenkilenc napnak a
történetét, ráadásul a nyolcvanadikét is, de hogy valójában mi vezetett ide,
arról fogalma sincs.
Már
régóta tudtam, hogy nem áll meg a Föld forgása, ha a fürdővíz pár fokkal
hidegebb, vagy melegebb az általam előírtnál. Mégis, azon a reggelen,
amikor a hőmérő 86 Fahrenheit fokot
mutatott 84 helyett, azonnal elzavartam James Forstert. Az új inas fél
tizenkettőkor érkezett. Kalandos életű francia volt, aki meg akart kicsit
állapodni, és én, akiről azt mondták, legalábbis mióta a Saville Row-n laktam
Phileas Fogg néven, hogy a legrendszeresebb és legotthonülőbb ember vagyok az
Egyesült Királyságban, az ideális gazdának tűnhettem a számára. Nagyobbat nem
is tévedhetett volna.
Miután
Passepartout-t elláttam a megfelelő instrukciókkal, elindultam a Reform Clubba.
Elfogyasztottam szokásos ebédemet (hal readingi mártással, marhasült, ribizlis
lepény, sajt), kiolvastam a szokásos újságokat (Times, Standard, Morning
Chronicle), megvacsoráztam (ugyanazt ettem, mint délben, csak a halhoz Royal British
szószt fogyasztottam), és leültem whistezni a szokásos partnereimmel. Miközben
húsz guinea-t nyertem az este folyamán, a kártya melletti beszélgetés az Angol
Bankban történt ötvenötezer fontos bankrablásról arra terelődött, hogy a Föld
összezsugorodott. Tizedannyi idő alatt körülutazhatjuk, mint száz éve. A
Morning Chronicle nyolcvan napra becsülte azt az időtartamot, amely alatt
vonaton és gőzhajón körbe lehet utazni a Földet. Én állítottam, hogy még ennél
kevesebb alatt is lehetséges ez, de Andrew Stuart ragaszkodott ahhoz, hogy lehetetlen. Végül fogadást ajánlott nekem, nem kis összegben. Ha nyerek,
megduplázom a vagyonom, ha veszítek, mindenem odalesz.
Biztos
voltam benne, hogy a szükséges kockázatvállalást is beleszámítva csak rajtam
múlik, hogy sikeres legyen az utam. Lejátszottam a partit, hazamentem a Saville
Row-ra, ahol a megrökönyödött Passepartout-val becsomagoltattam a
legszükségesebb holmikat egyetlen táskába, jómagam pedig pénzt vettem magamhoz.
A vonatunk nyolc óra negyvenötkor indult, még kényelmesen elértük.
Föld
körüli kalandjaim Verne úr könyvében olvashatóak. Most legyen elég annyi
befejezésképpen, hogy más emberként tértem vissza Londonba hetvenkilenc nap
múlva. Ezt a feleségemnek, Aoudának, és Passepartout barátomnak köszönhetem.
VÉGE
A könyvcserélő kioszkban találtam egy régi L#dl szórólapot, ami annak a sorozatnak a része volt, amelyben Széll Tamás és Mautner Zsófi közöltek egy-egy receptet egy azon a héten akciós élelmiszer felhasználásával. Az éppen aktuális alapanyag a sertéshús. Mautner Zsófi a Stroganoff bélszínt adaptálja sertéshúsra medvehagymával ízesítve. Széll Tamás a kora ősz alapanyagait egy mediterrán raguban gyűjti össze, és ezzel figyelemreméltó recptet közöl.
Mediterrán sertésragu (4 személyre):
1 evőkanál olívaolajon megpárolunk 1 fej félkarikára vágott vöröshagymát kevés sóval. Belereszelünk 2 gerezd fokhagymát, és néhány keverés után teszünk hozzá 1 evőkanál paradicsompürét. Kicsit megpirítjuk. Hozzáadunk 60 dkg kockára vágott sertéslapockát, vagy combot, fehéredésig kevergetjük, sózzuk borsozzuk. Fűszerezzük kakukkfűvel és oreganóval. Lefedve pároljuk, mindig egy kevés vizet aláöntve. Közben kockára vágunk 1 közepes cukkinit, 1 piros színű paprikát, pritamint vagy kápiát és 1 padlizsánt. A padlizsánkockákat besózzuk, fél óráig állni hagyjuk, leöblítjük, és konyhai papíron megszárítjuk. 1 evőkanál napraforgóolajon pirosra sütjük a cukkinit, utána a paprikát, és végül a padlizsánt. A sorrend azért ilyen, mert a cukkini és a paprika nem szívja be az olajat, a padlizsán viszont igen.A zöldségeket egy tálban összekeverjük 8-10 szem feldarabolt olajbogyóval és 1-2 szem filézett paradicsommal. Vagyis a paradicsomokat leforrázzuk, meghámozzuk. Négybe vágjuk, és a magvas belsejét kivágjuk. A megmaradt gyümölcshúst cikkekre vágjuk. A zöldségeket összekeverjük, sózzuk, borsozzuk. Amikor a sertéshús 60-70 perc után megpuhul, a húshoz adjuk a zöldségeket, Jól átmelegítjük, utánaízesítjük, és kész.
A körete bulgur, amelyet olajon átforgatunk, sózunk, és kétszeres mennyiségű vízzel felengedve fedő alatt puhára főzünk.
Új életem Londonban
Az
Oriole
Plymouthban kötött ki. Búcsút vettem a matróztársaimtól, akikkel megosztottam a
legénységi függőágyakat, az egyszerű ételt, és a nehéz munkát. Vonattal
Londonba utaztam. Elkezdődött életem új szakasza. William Fogg megszűnt
létezni, a helyén Phileas Fogg tűnt fel, és mindent meg akartam tenni azért,
hogy az ő élete alapjában különbözzön elődje életétől. Ehhez megvoltak a
lehetőségeim, de nem akartam elkapkodni a dolgot. Egy viszonylag egyszerű
hotelben szálltam meg a Piccadilly közelében.
Érdeklődtem,
hol készíttethetnék igazán elegáns és jó minőségű öltözéket, és a hotel portása
kicsit bizalmatlanul, de a Saville Row-ra irányított. Úgy vettem észre, nem
nézi ki belőlem, hogy megbírok az ottani árakkal, és talán arra számított, hogy
megszégyenülve térek vissza. Nem tudhatta, hogy engem meglepetés már nem
érhetett. Pénzem a fényűző élethez szükségesnél több volt, és épp eleget tudtam
arról, hogy milyen is egy gazdag ember viselkedése. Tudtam milyen képet akarok
magamról mutatni: mindegy honnan szereztem, sok pénzem van, és ezzel azt
teszek, amit akarok. A célzatos kérdésekre nem válaszoltam, de azt sejtetni
engedtem, hogy a több rend elegáns öltönyt lesz hová fölvennem. Azt is
megjegyeztem, méretvétel közben, hogy eddig nem találtam magamnak megfelelő
házat Londonban. Elsoroltam az igényeimet, amelyek nem voltak szerények, de egyértelmű volt,
hogy a magamfajta úriembernek komoly elvárásai vannak. A szabóság vezetője
ajánlott néhány ügynökséget, de arra is felhívta a figyelmemet, hogy az utca
elején a hetes számú ház régóta kiadó. Elegáns a környék, a ház nagy és tágas, igényesen
berendezve. A házban halt meg Sheridan, a híres angol szónok, igaz, azóta több
bérlője is volt. A ház előtt sétáltam vissza a fogadóba. Impozáns, ötemeletes épület
volt, a hatodikhoz az alagsori konyhába vezetett le a bejárat mellett egy
lépcső. A hátsó kertben sokféle növény burjánzott. Az a fajta angol kert volt,
ami látszólag elvadult, mégis pontos tervezőmunka alapján alakult ki. Két
erkély is volt a házon. Úgy véltem, hogy az első emeleti kőpárkányos nagyobbik
a fogadószobából nyílik, míg a fölötte lévő szinten a fő hálószobába vezethetett
a kisebb, vasrácsos erkély. Elegáns volt maga a ház is, minden tervemnek
megfelelt. Másnap felkerestem a szabó által említett ügynökségeket, és a
másodiknál, hosszas válogatás után megállapodtam a Saville Row-i ház mellett,
ahová a következő hónapban be is tudtam költözni. Addigra elkészültek az
öltönyeim, amelyeket már az új lakcímemre küldettem. Rendeltem még cipőket,
fehérneműt, különböző kalapokat, és olyasmit is, ami még sohasem volt a
birtokomban: több sétapálcát. Szerény szállásomat minden különösebb ceremónia
nélkül hagytam el. Mikor a számla rendezésekor megkérdezték a címemet, ahová a
postámat utánam tudják küldeni, röviden csak annyit feleltem: nem kívánom
megadni. Nem mintha egyetlen levelet is kaptam volna a hotelben töltött hetek
alatt, és nem számítottam arra, hogy akár egyetlenegyet is fogok kapni új, divatos
címemre. És ez így volt jól.
Már
beköltözésem másnapján a Baring testvérek bankházába hajtattam bérkocsin.
Gondosan kiválasztottam a délelőtti alkalomhoz való öltözetet, a hozzávaló kalapot,
és sétapálcát. Ahogy megmondtam a nevem, és a bankigazgatót kérettem, a portás
nem látszott különösebben megrendülni, de ahogy kijött az igazgató irodájából,
már sokkal mélyebben hajolt meg, és nagyságos úrnak szólított. A
tanácsteremben, ahová bevezettek, hamarosan megjelent az egyik Baring fivér, és
nagy lelkesen szorongatta a kezemet. A calcuttai és San Franciscói fiókokból
nyilván megérkeztek már azok az átutalások, amelyeket ott rendeltem meg a bank
pénztáraiba befizetett összegek alapján, és amelyek biztosították nekem, hogy a
londoni központi fiókban bármekkora összeget felvehettem látra, pusztán a nevem
bemondásával.
Miután
megbeszéltük a rendszeres kiadások, a készpénzforgalom, és a befektetések ügyét,
kéréssel fordultam Baring úrhoz. Mivel agglegény vagyok, nem akarok nagy
háztartást vezetni, személyi szolgálatomra elég lesz egy inas, de az
étkezéseket, és a társasági érintkezést szívesen bonyolítanám egy patinás
klubban. Tudna-e Baring úr javasolni ilyet, és amennyiben igen, lenne-e ajánlóm
a tagfelvételkor? Baring úr nem habozott, és a Reform Clubot ajánlotta, ami
ráadásul sétatávolságra volt új otthonomtól. Mire a klub tagfelvételi
értesítése megérkezett, már alkalmaztam is egy inast. James Forster jó
ajánlólevelekkel rendelkezett, de jó néhány hónapba telt, mire sikerült
maradéktalan megelégedésemre végeznie a munkáját. Elvártam tőle, hogy minden
személyem körüli teendőt ugyanabban az időben, ugyanúgy végezzen, beleértve a
reggeli tea felszolgálását, a lágy tojás főzési idejét, és a fürdővíz hőfokát
is.
Végül
kialakult a napirendem. A reggeli elfogyasztása és a 84 Fahrenheit fokos fürdő után felöltöztem,
elsétáltam a Reform Clubba, ahol mindig ugyanabban az időben, ugyanannál az
asztalnál ebédeltem és vacsoráztam egyedül. Az étkezések előtt és után újságot
olvastam, és whisteztem. Mindig én nyertem, de a nyereségre nem volt már
szükségem. Ezt a pénzt jótékonyságra fordítottam. A kártya most is
szórakoztatott, a társalgás kevésbé, kivéve, amikor utazásról, vagy távoli
tájakról volt szó. Éjfélkor értem haza, és másnap minden kezdődött elölről.
Végtelenül
untam magam.
Nagyon vártam ezt a könyvet.
Az alatta lévő kettőt, A szépség vonalát és a The Swimming-Pool Libraryt nagy élvezettel olvastam, de ennél nem jutottam tovább az első oldalnál.
Fogok még próbálkozni.
Átkelek a Csendes óceánon
és a rövidebb utat választom hazafelé
A
hazaindulás azt jelentette, hogy meg kellett kerülnöm a fél földgolyót, és az
látszott praktikusabbnak, hogy nem visszafelé, hanem előre indulok. Úgy
gondoltam, gyorsabban fogok haladni a Csendes óceánon, ezért Yokohamában egy
útra szóló állást vállaltam a Chichester
nevű gőzhajón. Nyilván egy útra sem kapitányként, sem első tisztként nem
alkalmazott a társaság, amelynek ez a pompás hajó a tulajdonában volt. A
gőzgépek mellett vitorlái is voltak, így erősen reméltem, hogy pár hét alatt San
Franciscóba érkezünk. A feladataim nem voltak nehezek, tulajdonképpen a tisztek
nekem továbbították a túlságosan egyhangú, vagy a képességeiket meghaladó
feladataikat, és én ezeket mind megoldottam.
San
Franciscóban elrendeztem a pénzügyeimet. A még nálam lévő, és ide utalt
bevételeimet elindítottam Londonba, és vonatjegyet váltottam New Yorkba a
Pacific Rail Road utasaként. 3786 mérföldet kellett megtennem vasúton, de ez az
utazás nem volt veszélytelenebb, mint az átkelés a Malakai szoroson. Az út első
szakaszát még mindig az indiánok és ragadozó állatok tartották ellenőrzésük
alatt. Amíg a vonat Omahába nem ért, addig bármi előfordulhatott. Az indiánok megállítják
a vonatot, és váltságdíjat követelnek, vagy köveket hengerítenek a vonat
útjába, és élvezettel nézik, amint nagy csikorgással fékezve megáll. Még az a
legszerencsésebb esemény, ha egy vonuló bölénycsorda kerül a vonat útjába, de
akkor is több órát kell vesztegelni, míg a több ezer állat átvonul a síneken.
Hét
napig tartott az út New Yorkba, és elmondhatom, hogy életemben nem töltöttem
még ilyen kényelemben nemhogy hét napot, de kettőt sem. A nagy termes kocsi
napközben alkalmas volt a kényelmes nézelődésre. Éjszakára az ülések függönnyel
elválasztott diszkrét fekhelyekké alakultak, és az étkezőkocsi éjjel-nappal az
utasok rendelkezésére állt. Csendes tervezgetéssel töltöttem az időt az utazás
alatt. A kalandokból éppen elegem volt, kényelmesen akartam élni az életemet,
amit az összegyűjtött pénzem biztosított számomra. Úgy kellett Londonba érkeznem,
hogy senki se tudja, ki vagyok. Hogy William Fogg haló poraiból egyszer csak
feltámadjon Phileas Fogg esq., vagyis nagyságos úr.
Eljátszottam
a gondolattal, hogy jegyet váltok az első induló gőzösre, és végiglustálkodom
az Atlanti óceánon való átkelést is, de még mindig William Fogg voltam, akinek
meg kell dolgoznia a megélhetéséért és a jövőjéért. Elvetettem azt az ötletet,
hogy tiszti rangomat felhasználva elszegődjek egy hajóra. Egyrészt így
nehezebben találtam volna helyet, másrészt nem akartam magamra felhívni a
figyelmet. Ruháim, amikben már jó régóta utaztam, megsínylették az állandó
használatot. Egyetlen táskám volt, amiben a tisztálkodó szereimen és egy váltás
ingen kívül nem volt semmi. Beleolvadtam a rakparton őgyelgő tömegbe, és
névtelen tengerészként hamarosan elindultam Anglia felé az Oriole
fedélzetén.
Kedvezményes ajánlat: egy regényben két romantikus történet, amelyek a legmeglepőbb módon szövik át egymást.
De senki nem gondoljon valami Mills & Boon, vagy Tiffany féle nyáladzásra. Az angol líra íródik újra, miközben az irodalomtudomány kap némi ejnye-bejnyét, és a Viktoriánus társadalom működését, hogy ne mondjam, képmutatását is elég jól megismerjük.. Hihetetlenül szórakoztató és elgondolkodtató.
Készült belőle film, nekem még az is tetszett. (Magyarul Költői szerelem címen)
Kína felé veszem az
irányt
Calcuttában
válogathattam az állásajánlatok között, végül az Arethusa kapitányának mondtam igent, aki éppen Hongkongba készült
egy nagyon fontos szállítmánnyal. Első tiszt lettem a hajón, ahol a fizetésem
jóval magasabb volt, mint korábban, és olyan szerződést kötöttem, amelynek
alapján a rakomány értékének ugyan alacsony, de tényleges pénzösszegben
kifejezve nem megvetendő százalékát is megkaptam minden sikeres út után. Hogy
mi volt a rakomány, azt pontosan csak a kapitány tudta, én a biztonságos
navigálásért, az emberek beosztásáért és a feladatok számonkéréséért voltam
felelős, ami nem volt kis feladat a viharos Malakai szorosban, és azzal a
kevésbé válogatott legénységgel, ami arrafelé elérhető.
Itt
is ugyanaz volt az alapelvem, mint korábban: mindenkinek el kell végeznie a
feladatát maradéktalanul, ellenkező esetben a zsoldjával, vagy az állásával
fizet a mulasztásért. Gyorsan szereztem tekintélyt, mert csak egyféle megoldást
fogadtam el, minden helyzetben, a sajátomat, amely a tengeren mindig eredményre
vezetett. Néhány év az Arethusán
közelebb vitt a célomhoz, amikor egy rivális, és sokkal nagyobb tekintélyű
kereskedőcég felajánlotta, hogy legyek az egyik hajójuk, a Phoebe kapitánya, amely a Sanghaj-Yokohama-Nagaszaki útvonalon
szállított árut, és jól fizető utasokat is. A következő években számtalanszor
megfordultam ezekben a kikötőkben.
Ez
az új beosztás az anyagiak mellett más előnyökkel is járt. Kapitányként
meghívhattam az asztalomhoz a tekintélyesebb utasokat. Azt nem éreztem
feladatomnak, hogy én szórakoztassam őket, de erre nem is volt szükség,
szórakoztattak ők engem. Eközben meg tudtam figyelni az öltözködésüket,
beszédmódjukat, viselkedésüket, hogyan használták az evőeszközöket, hogyan
választották ki a megfelelő bort és szivarokat a nem túl gazdag választékból,
de főleg azt, hogy az urak milyen módon kezdeményeztek társalgást a hölgyekkel,
hogyan tüntették ki őket a figyelmükkel, és egymás között hogyan érzékeltették,
hogy tudatában vannak a saját és a többiek társadalmi hierarchiában elfoglalt
helyzetének.
Kapitányként
az egyenruhám felmentett az alól, hogy ezekben a játszmákban részt vegyek, és
nagyon jól láttam, hogy az asztalomhoz invitált gazdag hölgyek milyen
leplezetlen kíváncsisággal figyelnek, bár néhány esetben inkább más szó írta
volna le a viselkedésüket. Én mindegyikükkel udvarias voltam. A vidékünkre
jellemző kiejtést régen elhagytam, és tudatosan csiszoltam a beszédemet
semleges hangzásúra, a viselkedésemet pedig az ilyen körökben elvártra, ezért
bármilyen társaságba be tudtam illeszkedni. De nem akartam semmilyen
bonyodalmat, ami a terveimet veszélyeztetné, ezért a gáláns, de tartózkodó
bókokon kívül nem merészkedtem veszélyes
vizekre hölgytársaságban. Megtakarításom, vagy már lassan nevezhettük a
vagyonomnak is, szépen gyarapodott, ezért úgy döntöttem, hazafelé indulok.
Ez a könyv a közeli jövőben játszódik, ahol az élelmiszerek szintetikusan készülnek, és minden is megoldható. Például az időutazás, memóriatörlés, ilyenek. Véletlen, hogy az időutazás egyik kitalálója Jane Austen rajongó, és egymás után küldi a missziókat a 19. század eleji Angliába, hogy ismerjék fel az írónő korai halálát okozó betegséget, ha lehet, gyógyítsák is meg, így adva lehetőséget újabb művek születésére és a félbehagyottak befejezésére. Ez nem veszélytelen vállalkozás, mert minden időutazás, legyen az bármely korba, és bármely helyre vezető, megváltoztatja valamilyen mértékben a jelen arculatát.
Egy orvosnő és egy színész indul el az 1815-ös Londonba, ahol először a bankár Henry Austent, Jane bátyját kápráztatják el vagyonukkal, szépségükkel és barátságuk felajánlásával. Majd Henry javaslatára megismerkednek elvonultan élő nővérükkel, és a vidék, Chawton falucska annyira megtetszik nekik, hogy oda is költöznek, és végül háborítatlan fél évet töltenek ott. Eközben a két időutazó egymásba szeret, szoros barátságot köt Jane-nel, és még a titokzatos betegséget is diagnosztizálják. Mielőtt az időablak bezárul, javasolnak egy egyszerű kezelést, amellyel a krónikus betegség halálossá válása elkerülhető, és huss, már el is tűnnek.
Visszatérve megtudják, hogy Jane Austen megérte a nyolcvanas éveit, és írt még tizenhét (17) regényt. Ezzel el is vesztette azt a misztikus érdeklődést, amellyel a munkásságát kísérte a közvélemény, és amely most a Bronte-nővérek felé fordult. Az időutazókat félrértések tömkelege, és a memóriatörlés várja, de egymástól függetlenül mindketten ugyanoda mennek vissza búcsúlátogatásra, ahol boldogok voltak.
Ebből a véletlen találkozásból születik egy olyan utolsó fejezet, ami még Jane Austennek is tetszene. Én odavoltam érte.
Úgy lefordítanám ezt a könyvet. Vajon melyik kiadó kapna rajta?