A történet fő szála is elég az örök élethez, de nekem a mellékszál még kedvesebb, Levin és Kitti kapcsolatáról. Ez az eget-földet mozgató szenvedéllyel szemben a hétköznapiságot élteti, ellenpontozva a híres első mondatot.
"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldog család a maga módján az."
Az Observer Food Monthly húszéves lett, és a jubíleumi számban felidézték az elmúlt időszak fontosabb gasztrotörténéseit, és több interjút közöltek a brit gasztroszcéna néhány neves szereplőjével. Megszólal Nadiya Hussein, Nigel Slater és Nigella Lawson is. Minden interjúban visszatér a kérdés, hogy ki mit csinált húsz éve gasztrofronton, és Nigella Lawson arról beszél, hogy éppen húsz éve halt meg az első férje rákban. A sajtkrémes bagelek megkenésén kívül neki csak arra futotta az erejéből, hogy reggel elvigye a gyerekeit az iskolába, utána visszafeküdjön, amíg el nem kellett mennie a értük délután.
A többi kérdés szerencsére minden interjúban más és más, és Nigella Lawson az egyikre nagyon elgondolkodtatóan válaszol. Ideírom, ahogyan ő mondja.
Felszínre kerülnek-e emlékek, amikor belemerülsz egy bizonyos étel elkészítésébe?
Különös, hogyan tud az ember főzés közben betölteni kétféle teret egyidőben. Teljesen a jelenben érzem magam - és ez az, amit hihetetelen mértékben értékelek a főzésben - de ugyanakkor, bizonyos mértékig újraélem, vagy felkeresem az összes olyan időpillanatot, amikor valaha főztem. Megpróbáltam ezt elmagyarázni a Cook, Eat, Repeat című könyvemben a cseresznyés-mandulás morzsasüti receptjében, amit most szó szerint felidézek, mert pontosan kifejezi, amit ez alatt értek, még akkor is ha talán zavarban kellene lennem emiatt. "Amikor a konyhapultnál állok, és a kezem a hűvös lisztbe merül, miközben a hideg vajkockákat morzsolgatom, hogy ezt a két különböző anyagot egy kupac puha és homokszerű pehellyé változtassam, úgy érzem, hogy nemcsak megismétlek egy folyamatot, hanem újra is élem azokat az alkalmakat, amikor már csináltam ezt, pedig közben kifejezetten a jelenhez kapcsolódom, teljesen a vaj és liszt érzésére koncentrálok az ujjaim alatt, ahogy körbeforognak a tálban."
Talán ez a múlttal való találkozás nem az emlékek felidézésről szól, csak egyszerűen az ételek érzelmi hátországának megnyilvánulása. És ez ott van akkor is, amikor egy új receptet próbálok ki, mivel a főzés folyamata mindig ismétlés, például egy hagyma meghámozása és felvágása. Mivel nem bánok igazán jól a késekkel, nagyon oda kell figyelnem, amikor felvágok egy hagymát, de még így is gyakran megtörténik, hogy felvillan anyám keze, ahogy ugyanezt csinálja. És nem tudok úgy megsütni egy csirkét, hogy ne gondoljak rá, vagy a fehérmártás,és a majonéz készítésekor mindig emlékszem a kisgyerekre, aki anyám türelmetlen instrukciói alapján idegesen próbálta ezeket elkészíteni.
Csak a lockdown alatt tudatosult bennem, hogy egy étel megfőzése során azokra gondolok, akiknek már korábban is főztem ugyanezt. Úgy éreztem, hogy nem szomorodtam el, hanem inkább feltöltődtem, amikor magamnak főztem azokat az ételeket, amelyeket eredetileg a gyerekeimmel ettem. Felidézhetném a szaftos rizst zellerrel és gesztenyével, vagy a fűszeres lében főtt báránycsülköt szélesmetélttel, hogy csak éppen két példát mondjak olyan ételekre, amelyek ilyen módon voltak segítségemre. Egy korábbi válaszomban említettem a húsgombócokat, amiket egyszerűen nem tudok úgy készíteni, hogy hogy ne jelenjenek meg a gyerekeim egy szinte fizikai mértékben intenzív visszaemlékezésben, amikor a kis párnás kezeikkel velem együtt készítették a húsgolyókat, amikor kicsik voltak.
Biztosan mindannyian így vagyunk ezzel.
Ezek a gondolatok felidézték bennem Virginia Woolf Hullámok című regényét. Woolf nem tudott főzni, rosszabb időszakaiban alig evett, mégis a főzést választotta erős szimbólumként, hogy Susan nevű szereplőjének termékenységét kihangsúlyozza:
„Azután a szekrényhez megyek, és fogom a nedves mazsolás zacskókat, veszem a nehéz liszteszsákot, és a tisztára súrolt konyhaasztalra teszem. Meggyúrom a tésztát, elnyújtom, kezem a tészta langyos tömegébe mártom. Legyező alakban hideg vizet engedek az ujjaimra. A tűz lobog; körben legyek zümmögnek. Minden kellékemet, mazsolát, rizst, az ezüst és kék papírtasakokat újra a szekrénybe zárom. A hús a tűzhelyre téve; tiszta terítő alatt domborodik a kenyér lágy halma.” (Mátyás Sándor fordítása)Ma már sokkal jobban szeretem a leveseket, mint néhány éve. Mivel gyakran főzök levest, tulajdonképpen minden második napon legalább, olyanná alakítom, ahogy nekem kedves: legyen benne sokféle zöldség, jelzésszerűen valami hús, bőven levesbetét. Ez akár a húsleves is lehetne, amihez eléggé ambivalens a viszonyom. Én is, mint sokan, a minden vasárnapi húslevesen nőttem fel, és a családi ebédeken is ez volt, és van az idők végeztéig. Otthon nagyon húsos karajcsontból, anyósomnál marhahúsból, az unokatestvéremnél gyöngytyúkból. Én a nagy alkalmakra inkább választok valamilyen összetett levest, gulyáslevest, palóclevest, tárkonyos ragulevest túrógombóccal, zöldborsólevest csirkeaprólékkal. Egyrészt sokkal finomabbak, mint egy sima húsleves, másrészt a legutóbbi időkig úgy éreztem, hogy az általam főzött húsleves ízetlen, a másé finomabb, mit törjem magam. Hát olyan három-négyhavonta főztem, maximum. Tavalyelőtt viszont ért egy olyan hatás, ami megváltoztatta a véleményemet.
Talán föl is jegyezhető, hogy 2019. novemberében voltam utoljára a Zeneakadémián, és azt is hozzátehetjük, hogy azóta sem voltam Budapesten, ráadásul annyi minden belefért abba a napba, hogy érdemes felsorolni. Tizenvalahány évig jártam két-háromhavonta az Operába, vagy a Zeneakadémiára a délelőtt 11 órai előadásokra, és egyetlen egyszer sem késtem le az előadások kezdetét a vonatok késése miatt, csak ezen a napon. Ráadásul hazafelé is lemaradtam a csatlakozásról, egy órát vártam a szegedi vasútállomás előtt a következő vonatpótló buszra. Még ez is, a vonatpótló. Priceless, két éven át. Köszi, tramtrain. Szóval, nem hallottam Hollerung Gábor előadását a Rigolettóról, csak a harmadik felvonást a második részben. Így elmaradt a koncert előtti kávézás a barátnőmmel és a keresztlányommal. A végén sem tudtuk bepótolni, mert a Zeneakadémia előtt már várt a másik barátnőm, akit nem láttam azóta, hogy felgyógyult a rákbetegségéből. Vele elmentem a Gettó gulyásba ebédelni, ahol világbajnok csülökpörköltet és túrógombócot ettünk, és szétbeszéltük egymás fejét. Egyikőjüket sem láttam azóta. Még az odaúton, a szegedi átszállás előtt, az újságosnál vettem egy Magyar konyhát, amihez hozzá volt csomagolva egy kis füzet, levesreceptekkel.
Ebben a füzetben szerepelt a mesterleves, amit a régi francia konyha használt, és a mai kínai konyha is operál vele. A lényeg az, hogy a kész levesből félreteszünk egy adagot, és a következő leveshez adjuk indításképpen. Egy étteremben ez nyilván a másnapi leves, egy háztartásban meg a következő készülő adag, a mesterlevest meg addig a mélyhűtőben tartjuk. Ezzel a kialakult ízek tovább vihetők, és egyre mélyülnek. Szkeptikus voltam, főleg azért, mert úgy gondoltam, évekbe telik, míg a szokásos tempómmal elég sokszor főzök húslevest ahhoz, hogy tényleg karakteres ízek alakuljanak ki. De azért belevágtam. Azután úgy alakult, hogy 2020. januárjától egy idős rokonnak vittünk ebédet minden hétvégén. Olyan ételeket választottam, amik elég konzervatívak ahhoz, hogy bíztosan sikerük legyen, és ezek között biztos pont volt minden második hétvégén a húsleves. A mesterleves meg alakult, és közben én is rájöttem, hogy a húsleves is egy étel, és ha mindig ugyanazt teszem bele, és ugyanúgy főzöm, akkor a végeredmény ugyanaz lesz, és a mesterlevesnek köszönhetően mélysége is lesz.
Ezek után jöhet, nem a recept, hanem sok apróság, amitől én végre elégedett vagyok a húslvessel, és egy egész tányérral meg is eszem belőle.
Először a televízióban fedeztem föl az Arisztokratákat, talán a második rész vége felé. Mély benyomást tett rám a 18. századi kivételezett helyzetben lévő nők valójában nagyon is hétköznapi élete. Nem voltam benne biztos, hogy fiction vagy non-fiction az, amit látok, de teljesen magába szippantott. Nagy meglepetésemre a Könyvudvarban véletlenül rátaláltam a puritán külsejű könyvre, amely a testvérek levelezése alapján készült, bőséges képanyaggal, és amely a Vintage kiadó jubileumi ajándékkönyve volt. Végül Finnországban, valamikor a kétezres évek végén a sorozatot is sikerült megvennem.
Non-fiction kategória, de olyan izgalmas, mint egy regény. Mint egy Jane Austen-regény, egészen pontosan. Stella Tillyard dolgozta fel az angol-ír Lennox család 18. századi történetét a család öt lánygyermekének sorsán keresztül. A Lennox-lányok kivételezett helyzetben voltak születésük, és házasságaik révén is, mégis ugyanaz az öröm, és ugyanaz a nyomorúság jutott nekik, mint mindenkinek. Mindez kivételes intelligenciával párosult, és minden lány hosszú levelekben számolt be a többieknek gondolatairól és élete eseményeiről.
A lányok
nagyapja II. Károly angol király törvénytelen
fia volt. A restauráció korának uralkodója visszahozta az angol udvarba a
fényűzést Cromwell uralma után. Szeretőket tartott, köztük egy gyönyörű francia
nőt, és a tőle született fiának hercegi címet és birtokot adományozott. Az
1700-as évek közepén a király dédunokájának családjában egymás után születtek a
gyerekek. Többen meghaltak, de mindig jöttek a többiek. Amikor Caroline 19 évesen megszökött Holland
későbbi grófjával, Emily 13 éves volt, Louisa, Sarah és Cecelia még meg sem
születtek. Nagy botrányt kavart Caroline szökése, de négy-öt év múlva szülei
visszafogadták a családba férjével, és három gyermekével együtt. Nem sokáig
tartott a megbékélés, két éven belül mindkét szülő halott volt. Az apa a
végrendeletében Emily-re bízta a három kisebb lányt, aki ekkor már Írországban
élt szintén dúsgazdag férjével. Ez Caroline számára nagy csalódás volt, de nem
haragudott a húgaira, élete végéig támogatta őket és jó kapcsolatban maradt
velük, de energiáit főleg férje, és fia, Charles
James Fox, későbbi külügyminiszter politikai pályájának támogatása töltötte ki.
Emily boldogan élt férjével, aki annyi pénzt bocsájtott rendelkezésére, amennyit csak akart, és ő költött is rendületlenül, sőt el is kártyázott egy csomót. Szerető anyja volt 19 gyermekének. Rousseau tanait követve az ír tenger partján rendezett be nekik egy egyszerű házat, és egy skót nevelőt fogadott melléjük. Ahogy teltek az évek, Ogilvie-vel egyre közelebb kerültek egymáshoz, majd Emily, férje halála után hozzáment gyermekei házitanítójához. Néhány évig a dédanyától maradt franciaországi kastélyban éltek, majd amikor a házasságuk keltette hullámverés elült, visszatértek Írországba. Három közös gyermekük született még. Hosszú időt értek meg együtt. Emily 82 éves korában halt meg, szellemi frissességét végig megőrízve.
Louisa
is ír férjet
kapott, bár Conolly szellemi képességeit a Lennox családban senki sem becsülte
sokra. Ő is dúsgazdag volt, és idejét a vadászat és a lovaglás kötötte le. Louisának
nem született gyermeke. Idejét főleg Castletown
nevű házának díszítése foglalta el, majd később örökbe
fogadta Sarah egyik leányát, aki haláláig mellette volt. Mikor Conolly
meghalt, Louisa iskolát alapított a birtokon, és ennek a felügyelete haláláig
fontos volt számára.
Cecelia volt
a legkisebb, alig egy éves, amikor a szülők meghaltak. Emily nevelte fel,
később Caroline vezette be a londoni társaságba azzal a céllal, hogy jó férjet
találjon neki. Mielőtt ez megtörtént volna, Cecelia 19 évesen meghalt
tüdőbajban.
Sarah élete volt a legfordulatosabb, és a legtöbb fájdalommal teli. Kisgyermek korában II. György király kedvence volt, és néhány évvel később a walesi herceg figyelme is rá irányult. A család dédelgette azt a gondolatot, hogy Sarah révén ismét a királyi családhoz tartozzanak, de amikor a trónörökös III. György néven trónra került villámgyorsan összeházasították egy német hercegnővel. Egy elhamarkodott és szeretet nélküli házasság várt Sarah-ra is, míg hat év múlva találkozott egy férfival, aki vonzotta, mint a fény a lepkét. Meg is szökött vele, majd a család nagy nehezen visszahozta, és törvénytelen kislányával együtt az akkori családfő, a bátyja házában ítélte visszavonult életre. A férjétől több év huzavona után sikerült elválnia. Néhány év múlva, abban a szűk körben, ahol mozoghatott, ismét találkozott egy férfival, aki természetesen nős volt. Ezúttal Sarah okosabban viselkedett. Amikor Napier őrnagyot a gyarmatokra, Amerikába helyezték, beletörődött sorsába. Pár év múlva Napier özvegyen tért vissza és ekkor már össze tudtak házasodni. Írországba költöztek, és Louisa szomszédságában vettek egy szerény, három emeletes, hét ablak széles házat, ahol nevelték a közös és Napier első házasságából származó gyermekeiket. Öt fiuk közül négy katona lett, három admirális a brit hadseregben. Férje halála után ők jelentették anyjuk életének értelmét. Sarah hosszan hanyatlott. Előbb megvakult, majd szelleme is halványulni kezdett. Hosszú évekig ápolásra szorult, míg végül ő is elment, utolsónak a Lennox lányok közül.
Minden lány kivételes egyéniség volt, és mindegyik kiharcolta a maga boldogságát valamilyen módon.
A magyar híroldalakat is elérte, de nyilván Nagy-Britanniában szerepelt igazán előkelő helyen, hogy John le Carré halála előtt felvette az ír állampolgárságot, egyrészt az ír gyökereihez való visszatérés, másrészt az Európában maradás miatt. Vagyis a Brexit elleni tiltakozását fejezte ki ebben a frappáns, de mégis kétségbeesett formában.
Erről eszembe jutott az utolsó könyve, amit az Agave az eredeti megjelenésével egyidőben adott ki 2019-ben. Akkor úgy olvastam, mint egy idős író bevallottan utolsó könyvét, amelyben ismét előveszi a kedvenc motívumait, de most hazai terepen, és kissé érzelmesen. A fenti hír olvasása után kezdtem sejteni, hogy nem volt igazam, és ez a gondolat megért egy újraolvasást.
Nem egy másik könyvet olvastam, de egészen más szemmel néztem a regényre. Le Carré könyvei néha túl szószátyárak, túlságosan elvesznek a részletekben, de ahol az író megtalálja az egyensúlyt, ott tágas terek nyílnak meg a szöveg mögött. Ezeknek tényleg jót tesz az újraolvasás. A Tinker, Tailor, Soldier, Spy-t négyszer olvastam, először értetlenül, harmadszor, negyedszer, és nem utoljára, színtiszta gyönyörűségből.
Le Carré ebben a könyvben nem rejti el a dühét a Brexit miatt. Két szócsöve is van ennek a kifejezésére. Nat, a kiszolgált, de még ereje teljében levő középkategóriás ügynök, aki már a nyugdíjazás felé kacsingat, és Ed a fiatal lázadó, aki nem akarja az élete hátralevő részét egy rossz döntés következményei miatt egy rossz irányban haladó országban eltölteni, ezért cselekedni akar. Kettejük beszélgetései adják ki le Carré a Brexitről, a Brexit utáni Nagy-Britanniáról, és a lehetőségek elbazalikázásában vétkes politikusokról alkotott véleményét. Putyin és Trump alaposan megkapja a magáét, névvel, lakcímmel. A brit politikusok nincsenek nevesítve. A Theresa Mayre való egyetlen utalás egyértelmű, de amikor többedszer elég keményen megkapta a magáét a külügyminiszter is, akkor már csak meg kellett gugliznom a kabinet összetételét 2016-18-ban. És mi is derült ki? A külügyminiszter ebben az időszakban nem volt más, mint Boris Johnson.
Ed a munkahelyén felfedez néhány olyan információt, amelyek a Brexit utáni brit külpolitika zsákutcájára utalnak. Megpróbálja ezeket hályogkovács módjára eljuttani oda, ahol úgy gondolja, tehetnek valamit, de a dolog nagyon félremegy. Edre hosszú börtönbüntetés várna. Így Natra hárul az a feladat, ha már az ország elveszett, akkor érje el azt, hogy Ed éljen legalább szabadon valahol, amennyire lehet.
A close reading alapelvei szerint a címet is meg kell vizsgálnunk, és az ebből kapott információk is segítenek megérteni a szöveget. A kiszolgált kém hazatér, de hazája ellenséges terület lett. Nem adhatja fel ügynök mivoltát, a tapasztalatait arra kell használnia, hogy segítsen. A kizökkent időt nem tudja helyretolni, hát legalább azt a fiatalembert, aki megpróbált tenni valamit, megmenti a következményektől, minden olyan tapasztalatát felhasználva, amit a veszélyes külországi helyszíneken kellett megszereznie élesben. Ez az, amit le Carré igazi tragédiának érez. Hogy az a hely, amit az otthonának gondolt, nem az többé. "Megint 1939 van. Molotov és Ribbentrop feldarabolják a világot."
Nincs feloldozás egy olyan közegben, ahol a felelős politikus "akkor sem ismerné fel az erkölcsöt, ha az a seggébe harapna." Így semmiből nem lesz semmi. Maradnak az egyéni szűkös lehetőségek.
Mint le Carré utolsó deklarációja arról, hogy európai állampolgár marad.
