A Rómeó és
Júliát tíz éves korom körül láttam először, fekete-fehér filmváltozatban. Az a
levél, amelyben Rómeó megtudja az igazságot, sosem jut el a címzetthez, ebből
lesz a tragédia. Ebben a filmben a szerzetes, aki a levelet hozza, a városba
érkezve látja, hogy elindul Júlia temetési menete, ezért visszafordul. Később
sosem tudtam a drámát, csak a boldog részig elolvasni, mondjuk Mercutio
haláláig. A filmeket pedig egyszerűen megállítom ennél a résznél. Nem vagyok
hajlandó elfogadni, hogy életek múlnak véletlenen, akár az irodalomban is.
Ugyanígy
kényszerítenem kellett magam, hogy ne lapozzam át a Vágy és
vezeklés második olvasásakor azokat az oldalakat, ahol úgy összesűrűsödnek a véletlenek,
hogy szinte fáj. Az író persze még rá is játszik erre: csak egy kis séta az
alkonyatban, de megtudjuk, hogy a későbbi években ez lesz a szabadság
szimbóluma a főhős számára. Vagy éppen a hős egyedül indul el, és az író
odabiggyeszti azt a kis fullánkos mondatot, hogy később majd rájön, ez
változtatta meg az életét. Mi még nem sejtünk semmit, de a baljóslat már ott
lebeg fölöttünk. Végül sikerült, a végére értem, viszonylag lelkiismeretesen.
Másodszor is meg kellett állapítanom, hogy nem voltak benne hamis hangok.
Mindaz a bonyodalom, amely első elmesélésre soknak hangzik, lélektanilag
hiteles.
Adott egy
kislány (1935-ben), aki igen keveset tud a testiségről. Nem ismeri fel a
vonzalom működését, és ettől teljesen megzavarodik. Ráadásul kettős
féltékenység dolgozik benne. A pár létrejöttekor elveszíti az anyaszerepet
betöltő nővérét, és azt a fiút, akire imádattal tekint. A
zavarodottságot fokozza a koraérett unokatestvér, aki alig titkolt szexuális
játszadozásba kezd szinte a kislány szeme előtt, és amikor rajtakapják,
továbbadja a felelősséget a tapasztalatlan gyereknek.
A
szerelmespár váratlan egymásra találása is értelmezhető abban a bonyolult
társadalmi és családi közegben,amelyben élnek.
A további
történet is koherens lélektanilag, sőt még akkor is az marad, amikor az író
megbillenti a szerkezetet az utolsó részben. Addig szerelmi történetként
olvassuk, de hirtelen elidegenedünk tőle, és a gondolatainkat más köti le.
Az eddigiekből az a bizonytalanságom tűnik ki, hogy nem látom tisztán, ki az
elbeszélő. Valóban egy mindentudó narrátor-e, vagy a könyvbeli író (akinek a
személye csak az utolsó oldalakon derül ki). Ebből fakadt a legnagyobb
kétségem: melyik a regénynek az a szintje, amely a regény univerzumában
valóság? Aki bele tud feledkezni egy könyvbe, meg fogja érteni a kérdést. Bár
úgy látszik, az író (McEwan) játszik velünk, mégis olyan karaktereket teremt,
amelyektől nem tudunk szabadulni.
A második olvasás
megint tovább vitt a regény értelmezésében. Most egyértelműen úgy látom, hogy
Briony Tallis regényét olvassuk, amely három részből áll: kezdődik 1935-ben,
folytatódik Dunkerque-nél, és véget ér Balham-ban, a metróállomás előtt. Ezt a
harmadik részt, a tulajdonképpeni kéziratot, lezárja az író monogramja, és a
befejezés helye és évszáma: B. T. London, 1999. A rövid utolsó részben
Briony felfedi a valóságot: a szerelmesek sohasem lettek egymáséi,
fiatalon és tragikusan elpusztult mindkettő.
McEwan
viszont, a valódi író, aki ezt az egész cselszövényt kitalálta, többször ad
kulcsot a kezünkbe ahhoz, hogy lássuk, Briony hol van információ híján.
Az utolsó
oldalon McEwan a képzeletbeli írónőt még tovább küldi: ha Brionynak lenne még ereje, írna egy új változatot,
amelyben nemcsak pár hónapot, hanem egy egész életet adományozna a hőseinek:
felvillantja Robbie és Cecília képét az éppen befejeződött születésnapi
ünnepségen...
Ezért nehéz
szabadulni ettől a könyvtől, mert minden szörnyűség ellenére mégis van benne
valami nagyon pozitív, valami rejtélyes erő.
Befejezésül
pár mondat a regény utolsó oldaláról (saját fordításban):
"Ha meghalok,
és Marshallék is meghalnak, és a regényemet végre kiadják, mindannyian csak úgy
fogunk létezni, mint az én kitalációim. Briony ugyanúgy a fantázia szüleménye lesz,
mint a szerelmesek, akik megosztották az ágyukat Balhamben és feldühítették a
szállásadónőt. Senki sem foglalkozik majd azzal, hogy milyen eseményeket, vagy
alakokat ábrázoltam hűtlenül, hogy megalkossam a regényt. Tudom, hogy mindig
van olyan olvasó, aki késztetést érez arra, hogy megkérdezze: Mi is történt
valójában? A válasz egyszerű: a szerelmesek élnek, és virulnak. Amíg egyetlen
példány is létezik, egyetlen gépirat a végső változatomból, addig az én
spontán, impulzív nővérem, és az ő orvos hercege túlélnek mindent, hogy
szerethessék egymást."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése