A társammal egyidőben voltam terhes

Az Observer múlt vasárnapi száma jelentette meg Sheelagh Stewart történetét a gyermekei születéséről.

Sheelagh és Kathleen Zimbabwéban ismerkedtek meg, ahol mindketten önkéntesként dolgoztak a kilencvenes évek elején. Már élettársakként tértek vissza Nagy-Britanniába. Boldogok voltak, de négy év múlva egy fiatal rokonuk meghalt autóbalesetben, és a tragédia felerősítette a gyerekvállalás iránti vágyukat. Miután megvizsgálták a lehetőségeiket, leküzdhetetlen akadályokkal találták szembe magukat, hiszen még érvényben volt a 28. cikkelyként elhíresült törvény, amely tiltotta a homoszexualitás támogatását.  

"A háziorvosunk elmagyarázta - meséli Kathleen - hogy míg a házaspárok esetében az egyik fél terméketlensége megfelelő indok a kezelés megkezdésére, a leszbikus párok erre nem jogosultak. Megnéztük a magánklinikákon elérhető lehetőségeket, de azok olyan sokba kerültek, hogy elkezdtünk egy listát írni a lehetséges spermadonorokról. Nagyon személyes és összetett döntés volt megkérni valakit arra, hogy egy másik család gyerekének a nemzője legyen. Úgy alakult, hogy egy heteroszexuális pár, akiket ismertünk már egy ideje, és a közelben laktak, kész volt segíteni. Mindketten szerettünk volna gyereket ugyanattól az apától, és John beleegyezett, hogy a donorunk lesz, és később is részt vesz a gyerekek életében, mint biztos férfi  szerepmodell."

A próbálkozás házilagos kivitelezésben folyt. John kis üvegekben szállította az alapanyagot hosszú hónapokig a megfelelő napokon. Kathleen próbálkozott először, de egy év után sem esett teherbe. Sheelagh átvette tőle a feladatot, és ekkor jöttek a meglepetések.

"Három hét múlva Kathleennek kimaradt a vérzése - folytatja Sheelagh az Observer cikkében - és elvégzett egy terhességi tesztet, arra számítva, hogy most is csalódni fog. A teszt pozitív volt. Megbűvölve meredtünk a kék keresztre. Még hat tesztet csináltunk, és mind poziziv lett. Végre terhesek voltunk. Ugyanakkor az én melleim is fájni kezdtek, de arra gondoltam, hogy ez most biztosan nem történik meg. Két hét múlva én is csináltam egy tesztet, és kiderült, hogy ismét terhesek vagyunk. Amikor megláttuk a kék csíkot, ujjongani kezdtünk. A Föld egy kicsit megbillent a tengelyén. Boldogok voltunk, de aggódtunk, hogyan fogunk ezzel az egésszel megbirkózni. A terhességeink első három hónapja elég sűrű volt: Kathleen délelőtt hányt, én délután.  De azután minden gyönyörű lett. Éjszakánként összebújtunk, és mindkét oldalon egy baba rugdosott.

Már csak tíz nap volt hátra az én szülésem kitűzött időpontjáig, amikor Kathleenek elment a magzatvize, és berohantunk a kórházba, olyan nélkülözhetetlen dolgokkal a táskánkban, mint megnyugtató zene, energiadús élelmiszerek és pótpárnák. A személyzet körültekintően hozott nekem is egy matracot, hogy Kathleen mellett lehessek. Három nap múlva sürgősségi császármetszést hajtottak végre rajta, és én is a műtőben voltam, amikor a lányunk, Ruth megszületett. Amikor a baba felsírt, megindult a tejem, összemaszatolva az ingem. Kathleen és Ruth egy héttel azelőtt jöttek haza, hogy császármetszéssel én is világra hoztam a fiunkat, Seant."

Sheelagh és Kathleen élete ettől kezdve éppen olyan volt, mint bármelyik kétgyerekes családé. A gyerekek keresztnevükön szólították az anyáikat. Nagyon büszkék voltak, amikor az iskolai családfa-rajzolásnál ők két anyát tudtak feltüntetni.

A két anya mindkét gyereket a sajátjának érzi, és nem értik, amikor az emberek megkérdezik, hogy melyikőjüknek melyik az igazi gyereke. John, a spermadonor, ma is a barátjuk. A gyerekek most huszonöt évesek, és remekül megállják a helyüket az életben.

Anna Derig jegyezte le a történetet.