Az érettségi előtt álló
angolos csoport tankönvében volt egy szöveg Gustav Klimtről. Megkérdeztem, ki
hallotta már a nevét, persze senki. Következő órára bevittem egy albumot,
mondtam pár szót arról, én mit gondolok róla, és körbeadtam a könyvet. Azt is
mondtam, akit nem érdekel, nyugodtan továbbadhatja. Az első fiú ki sem
nyitotta, de a lányok sokáig nézegették, minden kommentár nélkül.
Ed McBain: Amikor előtted
pusztulnak (Ed McBain majdnem olyan termékeny volt, mint
Agatha Christie, de a könyveinek a minősége erősen hullámzó. Ez például
egy kifejezetten gyenge darab, nem is krimi, csak egy 150 oldalon felskiccelt
vázlat a nagyvárosi élet nehézségeiről, az emberi butaságról, és talán a bűn
természetéről, de egyikről sincs olyan mondanivalója, ami megérné az
erőfeszítést.)
Dan Symmons: Hyperion (Nagyon
készültem erre a könyvre, de nem adta meg magát könnyen. Nem is biztos, hogy
sikerült közel jutnom hozzá, hiszen ez egy torzó, egy ezeroldalas történet első
fele, és az összes szál elvarratlan marad a végén. Az alapötlet a Canterbury
mesék-ből érkezett. Hat zarándok utazik az Endymion bolygóra a titokzatos és
félelmetes Shrike színe elé (akiről/amiről többet nem is tudunk meg a
könyvben), és az utazás alatt elmesélik a történeteiket. Senki ne számítson a
Bath-i asszonyság vaskos humorára. A történetek mind tragikusak. A hit, a
szerelem, a szülői szeretet, az alkotó tehetség, és az elkötelezettség
zsákutcáiról szólnak a történetek, és mindenki megoldást vár a Shrike-tól, még
akkor is, ha a másik alternatíva a halál, amely egy nagyon távoli jövőben,
amikor az emberiség meghódított minden távoli galaxist, még mindig csak
elodázható, hibernálással, fénysebesség feletti utazással, de ugyanolyan
kegyetlen és félelmetes maradt. Várom a folytatást, de gyűjtenem kell hozzá egy
kis lelkierőt.)
Dennis Lehane: Hideg nyomon (Ezt
a könyvet filmen láttam előbb. Ben Affleck saját öccsére osztotta a főszerepet,
és bár Patrick Kenzie-t nem ilyen tejfelesszájúnak képzeltem el (és még filmen
is irritál, mikor felnőtt emberek az otthonukon kívül tréningruhában
mászkálnak), a feldolgozás erőteljes volt és kegyetlen. Ehhez képest a könyv
kicsit bőbeszédű, és az a pici dramaturgiai változtatás, ami a főnyomozót
gyerekét elvesztett apává tette, sokat erősített a filmben a motiváció
hitelességén. A könyv utolsó oldalán úgy hagyjuk ott az elrabolt és újra
megtalált gyermeket, hogy nem törődöm anyja ugyanúgy semmibe veszi, mint
korábban. Lehane állítólag visszatért később a már felnőtt lányhoz, aki
csodamód ki tudott törni reménytelen környezetéből.)
Agatha Christie:
Gyilkosvadászat (Ebből a könyvből már volt egy magyar és két
angol nyelvű példányom, de ez is kellett, mert jól kézbe fogható, kívánatos kép
van az elején, és egyáltalán. Ráadásul újrafordíttatta a kiadó, és kellő
hírverést is csinált az ifjú titánnak, aki a nevéből ítélve a kiadó előző
igazgatójának a leánya. (Ezen igazgató szabadította rá Tandori Dezsőt a Woolf-életműre
annakidején.) Ezzel együtt nem sikerült rosszul, és a film, amit a fejemben
lejátszottam olvasás közben, most egészen más volt, mint legutóbb.)
Kathryn Stockett: The Help (Megérne
egy hosszabb bejegyzést, a filmmel együtt.)
Én már jobban vonzódom Klimt
tájképeihez, mint agyonhájpolt portréihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése