Jason Matthews a CIA-től ment nyugdíjba, majd írni kezdett. Első regényéhez a Vörös verébhez saját élményei adták az alapot. Ha valamit, akkor a konspirációt alaposan elsajátította, és jól megismerte a fő ellenfelet is. Nincs kétségem afelől, hogy a könyv motívumai egytől-egyig megtörténtek a való életben is. Talán nem ott, vagy nem ilyen sorrendben, de érződik rajtuk a megszenvedett tapasztalat.
A sztori egy duplafenekű kémtörténet, beszervezéssel, ellenkémekkel, jó és rossz figurákkal, kellemes olvasmány. Meglepetés és bónusz, hogy minden fejezet végén egy recept olvasható, egy olyan ételé, amit a szereplők az előző részben elfogyasztottak. Ebből következik, hogy minden fejezetben esznek, de ez nem lóg ki a szövegből, mert egyébként is olyan aprólékosak a leírások a ruháktól a szobabelsőkig, hogy ebben a közegben teljesen természetes annak a felsorolása is, hogy mi került az asztalra. Ráadásul a kémek bejárják fél Európát, vagyis néhány speciális fogás is előkerül. A vitello piccatát nyilván Rómában ették, de ott egyszerű lehet borjúhúst vásárolni. Itt a pusztán nem annyira, ezért ahhoz folyamodtam, amihez a kollégák, amikor ételkészítés gyakorlaton a borjúhús ételeket tanítják: sertéskarajt használtam.
Vitello piccata (1 személyre):
2 csont nélküli sertéskaraj szeletet kettévágunk, és alaposan kiverünk. Sózzuk, borsozzuk és vaj és olívaolaj keverékén pirosra sütjük mindkét oldalát. A kész hússzeleteket kivesszük és melegen tartjuk. A forró zsiradékba óvatosan 1 dl fehér bort és kevés citromlevet öntünk, kiforraljuk, és visszatesszük a hússzeleteket. Adunk hozzá citromszeleteket, kapribogyót és egy darab hideg vajat.
Óvatosan átmelegítjük, és tálaljuk.
Savanyú, mert három savanyú összetevője van. Egy szem cukor, és pár kanál tejszín csodát tenne vele.
Jó hogy itt időnként felélednek a dolgok! :)
VálaszTörlésLátod, hogy néha meglepő módon érkeznek az inspirációk. :)
VálaszTörlés